Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Kötődési nehézségek

Szülők és leendő szülők közül sokan hallottak már a kötődésről és a kötődési mintázatokról, amelyről ma már tudjuk, hogy miért annyira fontos. Az, hogy az első három évünkben az elsődleges gondozónkhoz (ez általában az anya) hogyan kötődtünk, kihat a későbbi életünkre, párkapcsolataink minőségére és hosszára, illetve arra, hogy majd a gyermekeinket hogyan fogjuk nevelni, szeretni. A biztonságosan kötődők (akiknek az édesanyja megfelelő módon és megfelelő időben reagált a szükségleteikre - ha éhes volt, megetette, ha szomjas, megitatta, ha pedig szomorú, akkor megvigasztalta stb.) jellemzően tartós és biztonságos párkapcsolatokat tartanak fent és ezt az érzelmi stabilitást tudják továbbadni majd gyermekeiknek. Azok, akik nem voltak ennyire szerencsések, vagyis az igényeikre nem megfelelő módon reagáltak, azok könnyen lehet, hogy bizonytalan kötődőkké váltak; a gyermekkor árnyéka belengi a párkapcsolataikat, sorozatos kudarcokat okozva.

A téma nagyon izgalmas, így aki ebben szeretne egy picit elmerülni, azt bátorítom! A korábbi elméleteket, mely szerint a kötődési minta 3 éves korig eldől mára már megcáfolták: a kötődési minták nem betonozódnak be 3 éves korban, sőt a sérülések felnőttkorban is gyógyíthatók - akár önismereti munkával, de akár egy biztosan kötődő társ is gyógyító erővel bírhat.

Mindez engem azért érdekel különösen, mert két gyermekem közül mindkettőnek van kötődési problémája...

Gergőt az első két évében elhanyagolták; megismerkedésünk után még sok-sok alkalom kellett ahhoz, hogy elkezdjen hinni abban, hogy mi mások vagyunk, mint azok az emberek, akik addig "gondoskodtak" róla. Az ő bizonytalan kötődése abban nyilvánul(t) meg, hogy miután hazahoztuk, fél éven át még a lakásban sem engedte el a kezemet... Egy centire sem távolodhattam el tőle, semmi olyan dolgot nem csinálhattam még egy-két percre sem, amihez 2 kéz kellett egyszerre (pl. egy kézzel teregettem). Sok-sok olyan napunk volt, amikor látszólag semmit nem csináltunk, még játszani sem játszottunk, csak feküdt rajtam (sokszor full bőrkontaktban), vagy feküdtünk egymás mellett az ágyon és simogattam, vég nélkül. A vele itthon töltött másfél év alatt nagyon lassan jutottunk el oda, hogy itthon már elengedett, de az utcán még úgy motorozott, hogy fogta a kezemet. Nála igazi áttörés az volt, amikor 4 évesen megtanult biciklizni és először mert tőlem eltávolodni 2 méternél többre. Most 5 és fél éves, de néha még mindig kétségbe tud esni, ha egy pillanatra szem elől veszít; így hát extrán figyelek arra, hogy ha előre is megy a biciklivel, egy pillanatra se takarjon el minket egymástól pl. egy közbülső járókelő. Mindig is szavatartó voltam, de ennek a jelentősége felértékelődött, mióta Gergőt neveljük - ha valamit megígérek, ahhoz mindenáron tartom magam, például akkor megyek érte óvodába, amikor megígértem, mert tudom, hogy számára a bizonytalanság lélekromboló.

Gergő az első két évében azt tanulta meg, hogy senkire sem számíthat, így ha új helyzetbe kerül és mi nem vagyunk ott, rendkívül nehéz elnyerni a bizalmát (pl. óvodában); akinek viszont ez sikerül, ahhoz végtelenül lojális és kedves.

Csenge is bizonytalanul kötődő, de másképp. Ő az első másfél évében sok jót kapott (valószínűleg), csak éppen mindig mástól - nem volt vélhetően fix gondozója. Vele nagyon könnyen ment a barátkozás is, már első nap kivittük az utcára sétálni és hátra se nézve, akárhova elvihettük volna... Ez persze nagyon megkönnyítette eleinte a dolgunkat, később viszont sok aggodalmat és szorongást váltott ki belőlem. Ugyanis Csenge nem csak velünk ment volna el bárhova - de bárkivel. Előfordult, hogy levittem sétálni, elengedte a kezemet és egy pillanat múlva már másnak a kezét fogva ment tovább. Boldogan ölelte át vadidegeneknek a combját az utcán, aki pedig leguggolt hozzá, annak máris a karjaiba borult. Nála nem azt kellett figyelnem, hogy ne takarjon ki minket egymástól járókelő, mert kétségbeesik a gyerekem, hanem attól kellett állandóan reszketnem, hogy ha egy pillanatra ellankad a figyelmem, hova tűnik el.

Gergőnél még egyáltalán nem volt tudatos az, hogy hogyan "gyógyítottam" őt; annyira egyértelmű jelzései voltak, hogy csak követnem kellett az útmutatását, az igényeire reagáltam. Nem mondom, hogy mindig frankón éreztem magam attól, hogy már 1 órája csak fekszünk az ágyon, de annyira elesett és annyira szomorú volt sokszor, hogy nem tudtam, nem akartam "nemet" mondani erre az igényére. (Sokszor még éjjel is áthívott magához, hogy fogjam a kezét alvás közben - és én megtettem.) Csengénél sokkal nehezebb volt a helyzet, ugyanis ő nem "rám" vágyott, hanem "bárkire" (miközben Gergő pedig őrülten féltékeny volt a "betolakodóra"). Csengével sokkal tudatosabban próbáltam kialakítani a kötődésünket. Rengeteg különböző tanácsot kaptunk (ne engedjem oda senkihez, még családtagokhoz se; az első fél évben csak a mi ölünkben lehet, senki más ölében nem; ne csináljak vele semmit, majd alakul valahogy stb.). Végülis nekem a legszimpatikusabb tanács az az volt, hogy bárkihez odamehet, idegenhez is, nem "rángatom" el, viszont amikor visszajön, akkor agyonpuszilgatom, hogy tudja, nálam (nálunk) van a legjobb helye.

Csenge hamarosan 1 éve, hogy velünk van. Kötődése lassanként szilárdul, már egyre kevésbé megy oda idegenekhez fizikai kontaktra, egyre inkább megtartja a tisztes távolságot. Lassan és fokozatosan, de úgy tűnik, ő is gyógyul.

Sosem fogalmaztam ezt még meg, de számomra fontos, hogy esélyt adjak nekik arra, hogy felnőttként normális és érzelmileg stabil párkapcsolatban élhessenek és jó mintákat adhassanak tovább gyermekeiknek. Bízom benne, hogy sikerül.

Ma van az örökbefogadás világnapja. Nem ünnepeltük meg, mert pár nap múlva Csengi hazaérésének évfordulóját ünnepeljük - de megemlékeztünk róla. Csodaszép nap. ♥

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr3916278504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok

Címkék

agresszió (2) alapítvány (1) alkalmassági vizsgálat (1) állatgyilkosság (1) álom (1) alvás (1) átkeretezés (2) átmeneti időszak (1) baki (1) baleset (1) bántalmazás (3) barátkozás (3) bénázás (5) beszéd (3) beszoktatás (1) cigány (1) Csenge (4) cukiskodás (7) dac (2) dackorszak (3) dühkezelés (1) dühkitörés (2) elfogadás (9) elhanyagolás (1) elismerés (1) első találkozás (1) eszközök (1) evés (1) fejlesztés (2) féltékenység (1) fogalmak (1) folyamat (5) frusztráció (1) Gergő (27) gyász (5) gyerekkereskedelem (2) gyereknevelés (31) gyerekszáj (4) gyógypedagógia (1) halál (1) határszabás (2) hiszti (12) homoszexuális (1) hulladék (2) hulladékmentes (1) időtöltés (4) iratmegtekintés (1) jaktálás (1) játék (1) kapcsolódó nevelés (2) karácsony (1) karantén (1) kihívások (1) kirekesztés (1) kommunikáció (4) konfliktus (1) koronavírus (2) köszönöm (1) kreatív (1) lombikprogram (2) meddőség (6) megoldás (1) melegházasság (1) mese (1) mosható pelenka (1) mozgás (1) nehézségek (9) nevelőszülők (2) nyaralás (5) ökoságok (1) örökbefogadás (32) örökbefogadott (2) összeszokás (1) óvoda (5) példakép (1) példamutatás (1) petesejt donáció (1) pozitív szemlélet (1) pszichológus (4) rápillantás (1) reakciók (1) rólunk (1) romadopt (1) rosszalkodás (1) segítség (1) sírás meghallgatás (1) származás (1) szelektív (1) szemét (1) szerelem (2) szeretet (1) szobatisztaság (1) születésnap (2) szurikáta (1) tanfolyam (2) tanult tehetetlenség (1) tegyesz (6) természetvédelem (3) testvérek (2) tévézés (1) titok (2) türelem (3) vélemény (1) visszajelzések (1) visszalátogatás (2) zöldülés (3) Címkefelhő
süti beállítások módosítása