Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Testvérharcok

Egy testvér érkezése mindig nehéz; nehéz a szülőknek és nehéz a nagyobb testvéreknek - megborul az addig jól bevált régi rend, mindenki a kicsi körül forog. De mi van akkor, ha a nagyobb sem csecsemőkorában érkezett (akkor viszont egy jókora puttonnyal) és a kisebb sem? Mi van akkor, amikor a nagyobb eleve figyelem- és szeretetéhes, mert az első 2 évében alig kapott ebből valamit? Mi van akkor, ha a "kicsi" már érkezésekor egy  komplett gyerek, aki már oda tud menni, ki tud fejezni és elképesztően cuki - vagyis egy valódi rivális? Mi van akkor, ha a szülők hirtelen eszköztelenné és ezzel együtt tehetetlenné válnak? Mi van akkor, ha ezzel az új felállással olyan érzések kerülnek felszínre, amelyeknek a létezéséről korábban még csak sejtésünk sem volt? Ez volt nálunk. Fiam 4 és fél éves volt, amikor megérkezett a másfél éves Kislányunk.

7 hónapja vagyunk együtt, Csengi november közepén érkezett. A barátkozás viszonylag zökkenőmentesen zajlott, Gergő maximális bevonásával. Csengivel nagyon egymásra hangolódtunk a legelső pillanattól, hatalmas szerelem volt. Aztán hazajöttünk és kezdődtek a hétköznapok... Nem, ez nem egy romantikus regény; nagyon nem. Gergő rögtön az első héten beteg lett - nem ment oviba. (Szerintem valahogy elintézte magát, hogy beteg legyen.) Akkor jöttem rá, hogy ez nem lesz egy gyalog-galopp. Az első 6 hét annyira, de annyira nehéz volt, hogy amikor hirtelen és tényleg egészen hirtelen lett sokkal jobb, eleinte el sem mertem hinni.

Tudtam, hogy nehéz lesz. Tudtam, hogy más lesz a nehéz, mint Gergővel. Gergőnél még a peluscsere is kihívás volt eleinte és meg kellett küzdenem azzal a furcsa érzéssel, hogy elveszítettem a nevemet és onnantól kezdve "Anya" lettem; így szólítottak az orvosok, a védőnő, óvónénik. Nehéz volt az átállás - egyik nap még kommunikációs szakértőként dolgoztam, másik nap lett egy 2 éves gyerekem. Számítottam arra, hogy Csengével más megmérettetésekkel kell szembe néznem. De arra nem számítottam, hogy Gergő számos szorongásos tünetet produkál majd (hasmenés, nem-evés, nem-alvás, éjszakai bepisilés) és ez bennem őrületes bűntudatot kelt. Olyan bűntudatot, hogy utáltam magam. Utáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam Gergőt, utáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam Csengét. Utáltam Ferit is, hogy belevágtunk ebbe az egészbe, de legjobban magamat utáltam.

Gergő a legrosszabb oldalát hozta: ahol érte, ott csépelte Csengét, fellökte, ellökte, kupán verte, megtépte a haját - a saját kis módszereivel próbálta megsemmisíteni a kis betolakodót; én meg csak ordítottam egész nap vele - heteken keresztül. Esténként meg kimerülten ágyba estem (fájtak a hangszálaim) és kétségbeesetten gondolkoztam, mit kellene tennünk - ez nem jó így. Kétségbeejtett Gergő viselkedése (hol van az én édes, drága kisfiam?), kétségbeejtett az én reakcióm (hát én nem vagyok ilyen üvöltözős hárpia!). Minden energiámat arra fordítottam, hogy életben maradjunk; nem maradt erőm arra, hogy szeressek.

Amikor a védőnénink megkérdezte, Gergő hogy fogadta a kistestvért, könny szökött a szemembe és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "megviseli", akkor azt mondta: "Higgye el Anyuka, ha megviseli, az azt jelenti, hogy Gergővel sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítaniuk!". Ez akkor kevéssé vigasztalt. 

Jött a karácsony és annyira instabil voltam és annyira nem tudtam tartani magam, hogy a családi vendégségek egy részét le is mondtuk, mert éreztem, hogy teljesen másképp reagálok dolgokra, mint általában; sértődős voltam, hiperérzékeny, sírós, és pillanatok alatt kiborultam mindenen. Rosszabb esetben össze is vesztem a családtagjaimmal.

Talán nem könnyítette meg a helyzetet, de gyűlölöm a vetítéseket: Gergő előtt egyértelművé tettem az első pillanattól, hogy Csenge a családunk része, apukája és én nagyon szeretjük Csengét is - és természetesen őt is. Biztos nem esett jól Gergőnek, de ugyanúgy puszilgattam Csengit, ahogy őt. Nagyon figyeltem, hogy egyik se kapjon többet-kevesebbet, ha együtt ültek, ülnek az ölemben, akkor egy puszi ide, egy puszi oda, felváltva. Ez egyébként egyiknek sem tetszett, ha egyik ült az ölemben, a másik visított, ha a másik, akkor az egyik. Ha mindketten, akkor az ölemben verekedtek.

Eleinte egyetlen eszközünk az volt, hogy szeparáltuk a gyerekeket: Gergő elképesztően tapadt rám, ezért főleg velem volt, Csenge meg Ferivel. Mi erre mentünk, ők arra, mi itt, ők ott. (Rémálmaimban két táborra szakadtunk...) Az egyértelmű volt, hogy azért ez hosszú távon nem fog működni, de a karácsonyi 2 hetes összezártságot nagyjából így vészeltük át.

A korábban bevált MackóGergős meséket kiegészítettem MackóCsengével. Minden este, elalvás előtt elmeséltem Gergőnek, hogy MackóMama mennyire nagyon szereti MackóGergőt, soha nem múló szeretettel. És meséltem arról is, hogy MackóCsenge érkezésével kicsit megborult ugyan a rend, de ha szeretünk valakit, akkor a szeretetünk nem osztódik, nem halványul el, nem lesz kevesebb; szeretheti MackóMama MackóCsengét és MackóGergőt, egyszerre.

Én annyit sírtam, mint még életemben soha. Néha elbújtam a WC-be, amikor már úgy éreztem, hogy tényleg kész vagyok - de persze itt sem lehettem egyedül. Érdekes módon éppen ezek a helyzet hozták őket össze először; együtt vigasztaltak engem, amit potyogó könnyekkel, nevetve-mosolyogva fogadtam. ♥

Alighogy elmúltak a karácsonyi ünnepek, sírva smseztem egy késő esti órában a Pszichonénimnek, aki már másnap fogadott. Ő erősített meg engem annyira, hogy ezt az évet már jól kezdtük. Nem jobban, nem javulóban. Kifejezetten jól. Ahogy jobban lettem, úgy javult az itthoni hangulat és javult a gyerekek közötti kapcsolat is: Gergő kapta az első puszit Csengétől, az ő nevét tanulta meg először (mármint apa, anya, Gergő közül). Ezt látni, megélni elmondhatatlanul jó volt. Mint a vihar utáni első napsugár, mint a reggeli kávé illata, mint egy hosszú nap végén a hűvös ágynemű.. Én pedig szépen lassan elkezdtem belemerülni a jóba, elkezdtem élvezni a kétgyermekes létet (ami amúgy nagyon nem könnyű); január óta már többször nevetek, mint kiabálok.

A karantén is kimondottan jót tett a két gyerek kapcsolatának (bár a karantén kezdetén is volt egy telefonos segélykérésem a Pszichonénimtől) - beleremeg a szívem néha, olyan jó látni őket. A napokban éppen teregettem az erkélyen, ők pedig egymás mellett állva nézték az utcai eseményeket; Gergő, teljesen önkéntelen mozdulattal  tekergette az ujjai között Csengi haját tarkótájon. Éppen ma történt, hogy míg Gergő tisztogatta a biciklijét, Csenge simogatta a bukósisakos fejét. Játszanak együtt, vigasztalják egymást, ha valamelyik éppen sírdogál (vagy ahogy Gergő mondani szokta: siránkozik), mert a szigorú anyjuk éppen valamit megtiltott, Gergő fordít nekünk, ha nem értjük, Csengi mit akar mondani, vagy mi a baja. Ragaszkodnak egymáshoz. Simogatják, puszilgatják egymást, Csengi hálás közönség, hangosan kacag, ha Gergő bohóckodik. Csenge mindenben utánozza Gergőt, az a szava járása: "Én is!". Gergő olyan becenevet talált ki Csengének, ahogyan csak ő hívja: Csenguca. Persze vannak szemétkedések, főleg Gergő részéről, de most már ez belefér a sima testvér kapcsolatba; mostanában Csenge részéről is megy az adok-kapok és persze a színészkedés ezerrel.

Utólag azt gondolom, hogy viszonylag hamar lettünk jól (persze amikor még a közepén voltunk és marhára nem láttuk a végét, nagyon ijesztő volt); de azt mindig, mindenkinek elmondom, hogy ebben rengeteg munka van. Tudatosan és nagyon határozottan dolgoztam azon, hogy jól legyünk. Pszichonénim ellátott néhány eszközzel és jótanáccsal, amiket én már aznaptól elkezdtem alkalmazni, gyakorolni - úgy éreztem, még néhány hét és megmakkanok.

Bármikor, amikor Gergő kedves volt Csengével, vagy fordítva, nagyon-nagyon megdicsértem őket, még ha csak egy kis "légyfing" történt, akkor is "Nahát, idehoztad Csengi babáját, de figyelmes vagy!". Meg akkor is, amikor valami rossz nem történt meg: "De kedves vagy Gergő, hogy nem vágtad kupán Csengét, amikor elmentél mellette. Nagyon jó érzés ezt látni. Örülök, hogy ilyen kedves fiam van."

Megtanítottam, hogy ne elvegye Csengétől a játékát, hanem ajánljon fel valamit helyette - Csengi olyan kis rugalmas, mindig cserél Gergővel - és amikor ezt már magától kezdte el alkalmazni, szanaszéjjel dicsértem a fejüket. Ez amúgy még nem működik minden esetben automatikusan, de gyakoroljuk naponta.

Gergő eleinte mindig kis dúvad módjára ölelgette Csengét, meg kellett tanulnia, hogyan szeresse; annyit kértem Gergőtől, ha Csenge visít, engedje el.

Árgus szemekkel figyeltem őket és akármikor, akármilyen apróság miatt volt Gergő kedves Csengével,  minden alkalommal kapott tőlem egy "pecsételést" (elképesztő, hogy egy kis pecsétnek mekkora jelentősége van). Minden ötödik pecsét után kapott valami jutalmat, pl. egy rész Bogyó és Babócát megnézhetett Csenge alvásidejében.

Elkezdtem bábozni nekik; a plüssállatoknak én voltam a "magyar hangja", nagyon fura, de tényleg elhiszik a gyerekek, hogy az állat beszél. Például a kutyus elmondta Gergőnek, hogy Csenge mennyire szereti őt, erre Gergő nagy szemekkel ránézett Csengire és átölelte, megpuszilta. A kutyák, cicák tolmácsolták a gyerekek kedves érzéseit egymás iránt, úgy tűnik, ez is jót tett nekik. Aztán beszereztem néhány bábot. Mikor először báboztam nekik, mindenféle koncepció nélkül, elbújtam a szék mögé, a háttámla mögül kikandikált a kutya és a cica és táncra perdültek. A két gyerek hangosan kacagott, kikukucskáltam a szék mögül, tágra nyílt szemmel nézték, mit csinál a két báb egymással. :)

Suttogtam Gergő fülébe kedvességeket Csengivel kapcsolatban, még ha nem is volt mindig, vagy teljesen igaz, pl. "képzeld Gergő, míg nem voltál otthon, Csengi a fényképedet puszilgatta".

Csenge januárban már minden nap, amikor Gergő oviba ment, egész nap Gergő alvóskutyájával mászkált a lakásban, puszilgatta (minden puszi közben sóhajott egyet, hogy Gergő) és azzal is aludt napközben; Gergő ágyában. Ezeket persze minden nap elmondtam, Gergő pedig minden alkalommal átölelte Csengét.

Gergőnek a trónfosztás a figyelmünk elvesztésével is járt; korábban mindkettőnk 100%-os figyelmét birtokolta, Csenge megjelenésével ez jelentősen visszaesett. Arra nagyon figyeltünk, hogy legalább eleinte Gergő több figyelmet kapjon, mint Csenge - Csengi egy 6gyermekes nevelőcsaládtól érkezett, így neki mindenképpen nyereség volt, amit tőlünk kapott elejétől fogva, Gergőnek azonban a 100ról a 80-ra is komoly visszaesést jelentett.

Mostanra már nem kell ilyenekkel sakkozgatni, nem kell nagyon méricskélni. Gergő tudja, hogy szeretjük őt is, és Csengét is. Gergő iránt a szeretetünk nem változott, csak közben szépen lassan megnőtt a szívünk akkorára, hogy Csenge is beférjen. 

Szóval hosszú út áll mögöttünk, de szerencsére ezzel a helyzettel nem egyedül kellett megküzdenem. Feri, bár általában csak este ér haza, ha itthon van, teljes mértékben számíthatok rá fizikailag is és lelkileg is. Ő az én sziklám a háborgó tengerben. ♥

received_2641477169471415_3.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr3115504080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok

Címkék

agresszió (2) alapítvány (1) alkalmassági vizsgálat (1) állatgyilkosság (1) álom (1) alvás (1) átkeretezés (2) átmeneti időszak (1) baki (1) baleset (1) bántalmazás (3) barátkozás (3) bénázás (5) beszéd (3) beszoktatás (1) cigány (1) Csenge (4) cukiskodás (7) dac (2) dackorszak (3) dühkezelés (1) dühkitörés (2) elfogadás (9) elhanyagolás (1) elismerés (1) első találkozás (1) eszközök (1) evés (1) fejlesztés (2) féltékenység (1) fogalmak (1) folyamat (5) frusztráció (1) Gergő (27) gyász (5) gyerekkereskedelem (2) gyereknevelés (31) gyerekszáj (4) gyógypedagógia (1) halál (1) határszabás (2) hiszti (12) homoszexuális (1) hulladék (2) hulladékmentes (1) időtöltés (4) iratmegtekintés (1) jaktálás (1) játék (1) kapcsolódó nevelés (2) karácsony (1) karantén (1) kihívások (1) kirekesztés (1) kommunikáció (4) konfliktus (1) koronavírus (2) köszönöm (1) kreatív (1) lombikprogram (2) meddőség (6) megoldás (1) melegházasság (1) mese (1) mosható pelenka (1) mozgás (1) nehézségek (9) nevelőszülők (2) nyaralás (5) ökoságok (1) örökbefogadás (32) örökbefogadott (2) összeszokás (1) óvoda (5) példakép (1) példamutatás (1) petesejt donáció (1) pozitív szemlélet (1) pszichológus (4) rápillantás (1) reakciók (1) rólunk (1) romadopt (1) rosszalkodás (1) segítség (1) sírás meghallgatás (1) származás (1) szelektív (1) szemét (1) szerelem (2) szeretet (1) szobatisztaság (1) születésnap (2) szurikáta (1) tanfolyam (2) tanult tehetetlenség (1) tegyesz (6) természetvédelem (3) testvérek (2) tévézés (1) titok (2) türelem (3) vélemény (1) visszajelzések (1) visszalátogatás (2) zöldülés (3) Címkefelhő
süti beállítások módosítása