Az örökbefogadás nem tündérmese. Nem tündérmese az örökbefogadó szülőnek, aki sok esetben testileg-lelkileg sok mindenen már átment, mire lemond a vér szerinti gyermek vágyáról és elindul az örökbefogadás útján. (Itt írtam erről.)

Nem tündérmese az örökbeadó szülőnek, aki - ha ez nem is igaz mindenkire - élete talán legnehezebb döntését hozza meg. Ezen lehet vitatkozni, számtalan motiváció és élethelyzet van, én azonban azt gondolom, hogy egy nagyon felelősségteljes döntés lemondani egy olyan gyermekről, akit nem tud felnevelni.

És nem tündérmese az örökbefogadott gyermeknek. Még akkor sem, ha az örökbefogadó családja szebb, jobb életet tud biztosítani, több lehetőséget kap és szeretik tiszta szívükből. Nem az, mert ennek a gyermeknek meg kell tudnia bocsátani a vér szerinti szüleinek, hogy lemondtak róla. El kell fogadnia, hogy nem tudták azok felnevelni, akiknek kellett volna. A haragja és a bánata jogos lesz és érthető. Meg kell ismernie az élettörténetét - jellemzően ez sem egy rózsaszín szirup. Nem az, hiszen egy nem várt gyermek, elhanyagolt, titkolt terhességből születő, drogos, bántalmazott, prostituált stb. anya magzata nem azt kapja már a 9 hónap alatt sem, amit minden magzat megérdemelne. Születése után sok esetben egy ilyen újszülött heteken át kórházban van, ahol maximum az arra járó nővérke ringatja őt egy kicsit. Nevelőcsaládnál, nevelőotthonokban nevelkedő gyermekek sem azt kapják jobbára, amit minden gyermeknek kapnia kellene. Egy örökbefogadott gyermeknek meg kell "bocsátania" az örökbefogadó szüleinek (vagy inkább a sorsnak), hogy nem ők a vér szerinti szülei (kisfiam 4 évesen egy alkalommal csupa fájdalommal a hangjában, szemrehányón kérdezte: "Anya, miért nem a te pocakodból születtem?").

Egy örökbefogadott gyermek, minél később kerül örökbefogadói családba, annál sérültebb. Sérül a kötődéseiben, sérül a bizalma, lehetnek a magzati életéből hozott károsodások (pl. idegrendszeri fejlődési sérülések), lehetnek egyéb lemaradásai. Örökbefogadott gyermeket nevelni nem egyszerű; mondjuk nekem fogalmam sincs, mennyivel lenne másabb vér szerintit, de az tény, hogy fejlesztések garmadáján vagyunk túl és áll még előttünk.

A tegnapi nappal elfogadták azt az örökbefogadásról szóló törvényt, amelynek a legaggályosabb része az, hogy az eddig kötelező örökbefogadói tanfolyamot önkéntessé tették. Itt és itt írtam már erről, miért tartom rettenetesen ártalmasnak a tanfolyam eltörlését; a tanfolyam pontosan azt a tündérmesét próbálja eloszlatni a leendő örökbefogadók körében, ami egyébként nagyon jellemző. (Én is azt gondoltam anno, hogy majd egy huncut, mosolygós kisfiút ajánlanak ki nekünk; szíven ütött a képen látott kisfiú boldogtalan tekintete. Aztán örökbe fogadtuk és huncut lett és mosolygós.)

Én azt szoktam mondani, hogy nem mi mentettük meg a gyerekeinket, hanem ők mentettek meg engem. Az, hogy mi egymásra találtunk, egy csoda, életem legszebb története, a legjobb, ami történhetett velem, velünk. De nem tündérmese. Ahhoz ebben a történetben túl sok a sérülés.