Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Elgyászolni azt, aki meg sem született

Gyászolni mindig nehéz. De azt, aki egyetlen percet sem élt, sőt talán meg sem fogant, igazán még gyászolni sem lehet. Nincsen teste, nincsen neve, nincsenek emlékek. Nincsen értő környezet, nincsen senki - hiszi az, aki a bánatában egyedül van -, aki igazán megérti és elfogadja a meddő nők gyászát. Nincsenek rá szavak, nincs bátorság sem elmondani, hiszen a fájdalom talán nem is jogos. Majd megfogan egy másik. Talán megfogan. Talán nem megy el. Talán kitart, talán marad. Talán megszületik. De nem biztos.

Meggyászolni azt, aki nem született meg, meggyászolni azt, akit szerettünk volna, de sosem fog megszületni, talán megfoganni sem - a lelki egészségünk érdekében nagyon, nagyon fontos. Különösen fontos, ha elindulunk egy másik úton, ha lemondunk a vérszerinti gyermekünkről és örökbe fogadunk egy olyan gyermeket, akit nem mi hordoztunk. Igazán akkor tudjuk őt elfogadni és sajátként tekinteni rá, ha elfogadtuk, hogy a vérszerinti testvére nem született meg. Ez persze nem azt jelenti (kinek mi az útja), hogy nem fog megszületni a jövőben.

Hónapok óta tervezem ezt a posztot, de most vált aktuálissá: a napokban kérdezte egy kedves olvasóm, hogy elengedtem-e a vérszerinti iránti vágyamat; úgy döntöttem, írok arról, én hogyan gyászoltam.

2007-ben mentem először férjhez, nagyon vágytam (mint utóbb kiderült, egyes szám, első személyben) már gyerekre. Az esküvő után néhány nappal egyértelmű lett, hogy babát várok, majd pár nappal később egy irtózatosan erős és fájdalmas vércunami keretében el is veszítettem az 5-6 hetes magzatot. Az orvos annyit mondott vizsgálat közben, hogy "itt már nincs semmi" és hogy "minden nővel megtörténik legalább 2x, csak nem tudnak róla". Ez engem a legkevésbé sem vigasztalt, mint ahogy az sem, hogy valószínűleg beteg lett volna, ezért nem maradt meg. Ott, a vizsgálóasztalon elsírtam az összes könnyemet és utána 6 kerek éven át egyetlen könnycseppet sem tudtam ejteni. Könnyek nélkül zokogtam sokszor - rettenetes volt. Az el nem sírt könnyek nagyon fájnak. Búbánatos lettem (nem diagnosztizáltak depresszióval, de hoztam kábé azokat a tüneteket), az első férjemtől fénysebességgel távolodtunk egymástól, aztán elváltunk. Nem ez volt az egyetlen ok, ha a kicsi megszületett volna, talán még húzzuk egy darabig együtt, boldogtalanul egymás mellett.

Aztán 2013-ban, amikor a meddőségem miatt pszichológushoz jártam, egy alkalommal elkezdtem beszélni erről a vetélésről. Amit mindenki annyira bagatellnek tartott, hogy én is azt éreztem, hogy kár is megemlíteni, hát ilyen minden nővel előfordul. És akkor megkérdezte a Pszichonénim, hogy milyen sűrűn jut eszembe. Mondtam, hogy minden nap. Minden áldott nap eszembe jut és számolgatom, hány éves lenne, mikor menne iskolába, milyen lenne a haja és a szeme színe. Aznap az volt a házi feladatom, hogy búcsúzzak el Tőle. Adjak nevet neki, köszönjem meg, hogy az életem része volt pár hétig és engedjem el őt.

Aznap este megírtam a levelet Bodzának (így hívták volna). Aznap este a 6 év összes könnyét elsírtam. Aznap este elengedtem őt.

Gergő 2017-ben érkezett hozzánk, ez alatt a 4 év alatt persze sok-sok fájdalmas napon mentem át, de már legalább nem Bodza miatt. Rengeteg munka volt abban, hogy a meg nem született gyermekeimet elgyászoljam, de ma már szívből tudok örülni egy érkező babának, egy pozitív tesztnek. Én innen tudom, hogy elengedtem őket, hogy már nem fáj mással együtt örülni. Nagyon felszabadító érzés, és úgy érzem, ennyivel tartozom örökbe fogadott gyermekeimnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr1915491932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok

Címkék

agresszió (2) alapítvány (1) alkalmassági vizsgálat (1) állatgyilkosság (1) álom (1) alvás (1) átkeretezés (2) átmeneti időszak (1) baki (1) baleset (1) bántalmazás (3) barátkozás (3) bénázás (5) beszéd (3) beszoktatás (1) cigány (1) Csenge (3) cukiskodás (7) dac (2) dackorszak (3) dühkezelés (1) dühkitörés (2) elfogadás (9) elhanyagolás (1) elismerés (1) első találkozás (1) eszközök (1) evés (1) fejlesztés (2) fogalmak (1) folyamat (5) frusztráció (1) Gergő (26) gyász (5) gyerekkereskedelem (2) gyereknevelés (31) gyerekszáj (3) gyógypedagógia (1) halál (1) határszabás (2) hiszti (12) homoszexuális (1) hulladék (2) hulladékmentes (1) időtöltés (4) iratmegtekintés (1) jaktálás (1) játék (1) kapcsolódó nevelés (2) karácsony (1) kihívások (1) kirekesztés (1) kommunikáció (4) konfliktus (1) koronavírus (1) köszönöm (1) kreatív (1) lombikprogram (2) meddőség (6) megoldás (1) melegházasság (1) mese (1) mosható pelenka (1) mozgás (1) nehézségek (9) nevelőszülők (2) nyaralás (4) ökoságok (1) örökbefogadás (30) örökbefogadott (2) óvoda (5) példakép (1) példamutatás (1) petesejt donáció (1) pozitív szemlélet (1) pszichológus (4) rápillantás (1) reakciók (1) romadopt (1) rosszalkodás (1) segítség (1) sírás meghallgatás (1) származás (1) szelektív (1) szemét (1) szerelem (2) szeretet (1) szobatisztaság (1) születésnap (2) szurikáta (1) tanfolyam (1) tanult tehetetlenség (1) tegyesz (6) természetvédelem (3) testvérek (1) tévézés (1) titok (2) türelem (3) vélemény (1) visszajelzések (1) visszalátogatás (2) zöldülés (3) Címkefelhő