Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Hisztikezelés - másképp

Mióta elkezdtük Gergőt nevelgetni, és életkorából adódóan, még eszmélni sem volt szinte időnk, de már bemutatta, mit is tud egy kezdődő hisztikorszakos – na azóta sokat változtattam a hisztikezelési technikámon.

Sokáig anyáink jól bevált módszerét, a figyelemelterelést alkalmaztam. Bizonyos helyzetekben abszolút működőképes és életmentő, de most már inkább kerülöm a használatát. A figyelemelterelést alkalmazhatjuk, amikor boltban, utcán, egyéb nem kívánatos helyen jön a gyerekre a hoppáré és nem akarjuk begyűjteni a sok-sok kéretlen, nem feltétlenül jóindulatú tanácsot.

Hosszú távú alkalmazása azonban nem feltétlenül jó – ha egy gyerek úgy nő föl, hogy nem élheti meg az érzelmeit, ha mindig eltereli, ha mindig lefojtja a fájdalmát, mert nem engedték meg neki a szülei, hogy kiengedje a gőzt, abból nem csak mentális problémák lehetnek (figyelemzavar, koncentrálási nehézségek, állandó ingerkeresés, érzelmek nem-megélése), hanem fizikai is (gyomorfekély, szívproblémák stb.).

Erről már sokat olvastam korábban is és bevallom, az új „trendek” és a régi, működő módszerek között ingadoztam, hittem is, meg nem is; próbálkoztam ezzel is, azzal is. De most egy olyan gyereknevelési tanfolyamra járok (Kapcsolódó nevelés – ajánlom mindenkinek), ahol végképp meggyőztek arról, hogy miért is jó, ha ott maradunk a gyerek mellett, amikor „hisztizik” (nem szeretem ezt a szót, de nem tudok jobbat).

Az új trendek szerint nem kell mást tennünk, mint ott maradni a gyerek mellett. Ha engedi, hozzáérni, ha nem engedi, csak ott maradni. Ha bánt, nyilván nem engedni neki. Meghallgatni, nem okoskodni, nem lebecsülni a fájdalmát. Nem minősíteni, hogy milyen „piszlicsáré” dolgon akadt ki; valószínűleg nem az volt a kiborulásának a ténye, hogy például eltörött a kiflije… Végleg akkor "világosodtam meg", amikor eszembe jutott az alábbi szomorú történetem...

Közel 9 éve meghalt egy barátnőm. Hosszú és fájdalmas előzménye volt, de nagy harcos volt és nagyon bátor – egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy meghalhat. Aztán egyik éjjel megszólalt a telefonom és egy másik barátnőm hívott; Hajni elment. 32 éves volt. Azon az éjjel félálomban virrasztottam, se aludni nem tudtam, se ébren maradni, se sírni, se gyászolni. Valami tompa, döbbent ürességet éreztem, dühös voltam és szidtam az egész világot. Feri aznap éjjel nem volt otthon, reggel, mikor megérkezett, már tudta a hírt (Hajni férje Feri barátja volt). Így, hogy „elmesélni” sem kellett neki, valahogy megszabadulni sem tudtam a fájdalomtól - egyikőnk sem tudott róla beszélni. Teljesen megfagytunk. Szótlanul, teljes zavarodott némaságban elmentünk bevásárolni és emlékszem, a gyümölcsös pult közepén, éppen almákat válogattam, amikor mondta Feri, hogy néhány nap múlva megy Londonba, valami konferenciára. Nem ez volt az újdonság, hanem az, hogy a gépe nem 4-kor, hanem 3-kor indul – egy tökéletesen „piszlicsáré”, engem amúgy sem érintő (merthogy ez egy hétköznap volt, egyébként is 5-ig dolgoztam), teljesen érdektelen információ. És tudjátok mit csináltam? Ott, a Tesco közepén, a gyümölcsös pultnál elkezdtem „hisztizni”. A hangerőre már nem emlékszem, valójában semmire nem emlékszem, csak arra, hogy ott, az almák fölött kezdtem kiadni magamból a fájdalmamat: „micsoda szemétség, hogy 1 órával hamarabb indul és hogy igazán mondhatta volna ezt már sokkal korábban is”. Feri teljesen ledöbbent. De sokkal okosabb volt, mint én, valószínűleg ő jobban értette, hogy mi van velem. Átölelt, én meg a mellkasára borulva zokogtam. Miután kibőgtem magam (amiatt, hogy Feri egy órával korábban indul), amiatt marcangoltam magam, hogy Hajni miatt nem, de ilyen szarság miatt ennyire kiborultam. Akkoriban jártam pszichológushoz és amikor neki elmeséltem a történetet, ő „fejtette meg”: úgy működünk, hogy azt a fájdalmat engedjük meg magunknak, amivel meg tudunk birkózni. Ezért volt az, hogy az egy órával korábbi indulás miatt akadtam ki; ezért van az, hogy gyerekünk egy szerencsétlen kis törött kifli miatt kezd el éktelenül ordítani.

És mit tehetünk olyankor, amikor egy látszólag teljesen érthetetlen kis „fing” miatt sír a gyerekünk? Hát pont azt, amit Feri tett annak idején velem ott, a Tesco közepén. Átöleljük. Meghallgatjuk. Én anno továbbra sem beszéltem Hajniról. Hetekig nem tudtam róla beszélni. Cserébe elmondtam, hogy milyen igazságtalan, hogy egy órával korábban kell indulnia – ő pedig nem hülyézett le, pedig tök hülyének éreztem magam.

Lehet, hogy a gyerekünk sem fogja tudni szavakba önteni a bánatát. Lehet, hogy még a szókincse sincsen meg hozzá (ez egyébként iszonyat frusztráló lehet, elég, ha arra gondolunk, hogy nem jut eszünkbe egy szó, akkor mit érzünk). De azzal, hogy átöleljük, vagy ha nem engedi, akkor is csak ott maradunk mellette, ha nem nevetjük ki, ha nem bagatellizáljuk el a fájdalmát, ha megengedjük neki, hogy megossza velünk mindazt, ami neki nehézséget okoz – egy lépést tettünk afelé, hogy a teljes bizalmát élvezzük.

Ez egyébként marha fárasztó, főleg ha rossz passzban vagyunk, de (tapasztaltabb szülők szerint) megéri. Sokan attól félnek, hogy ha engedik hisztizni a gyereket és még ott is maradnak mellette, akkor azzal arra buzdítják, hogy „még, még, még!” „máskor is!”. De ez nem így van. A rossz érzések senkinek sem jók. A gyereknek sem. A gyerekek is szeretnek kisimultak és jókedvűek lenni; ha kiengedhetik a gőzt, a teljes gőzt, akkor utána sokáig nyugi lesz.

Szintén saját történet: az ovikezdés óta Gergő nagyon sokféleképpen engedte ki magából a gőzt, ezekről sokat írtam: kiscsikóként rohangált a délutáni érkezésemkor, éjszakai „őrjöngésekben” is kijött sok feszkó, és szinte minden alkalommal, abban a pillanatban, hogy beléptünk a lakásba és bezáródott mögöttünk az ajtó, kezdődött valami idegtépő nyavalygás, nyafogás, sírás, hiszti – mikor mi. Kb. 3 héttel ezelőtt (egész januárban mást sem csináltunk, csak 1 hét betegség, néhány nap ovi – felváltva), egy hosszú-hosszú otthonlét (simiterápia) után első nap az oviban – hazaérkezéskor még a kabátot sem tudtam róla levenni. Elfeküdt a földön, torka szakadtából üvöltött, nem csillapodott. Hozzáérni nem tudtam, mert akkor bántott. És mindezt háromnegyed órán át. Hagytam, hadd üvöltsön. Ott ültem a közelében az előszobában, látott (vagy inkább láthatott, ha ellenőrizni akarta, ott vagyok-e). 45 perc kellett ahhoz, hogy kiüvöltse magából, hogy már megint galád módon oviba vittem – aztán megnyugodott, és láss csodát. Az volt az utolsó ovi miatti hisztije, legalábbis az elmúlt 3 hétben. Elmúltak az éjszakai őrjöngései (még november környékén), már a szilaj kiscsikóból is alább adott. Voltak azóta kisebb síráskák, de abszolút kezelhetők.

Próbáljátok ki, maradjatok ott mellette, engedjétek meg, hogy sírjon, hisztizzen. Tegye! Egészséges felnőtt lesz belőle, aki meg tudja élni az érzelmeit – és amiatt se aggódjatok, hogy nem tanulja meg kezelni őket. De igen. Szép lassan azt is megtanulja, hogyan és mikor kell kiengedni, mikor kell lefojtani és mikor elterelni. Bízzatok benne, ő is bízni fog Bennetek.

Végezetül még annyit, hogy mielőtt anyáink és a figyelemelterelés, elfojtás, szobába küldés stb. módszer alkalmazói homokot szórnának a fejükre.. Nyugi! Biztos vagyok abban, hogy mindenki a lehető legjobb tudása szerint próbálja megoldani a nehéz helyzeteket. Mi 30-40 évvel "okosabbak" vagyunk, mint anyáink, ez alatt az idő alatt rengeteg kutatás és tanulmány született a témában, rengeteg tapasztalatot szereztek nálunk sokkal okosabb emberek, aki ezeket a tapasztalatokat megírták. Nem kell kidobni mindent, ami régi, de nem kell görcsösen ragaszkodni a régen jól működő dolgokhoz. Múltkor, mikor erről beszélgettünk Ferivel, feltette a nagy kérdést: és akkor lehet, hogy a mi gyerekeink majd a mi módszereinket fogják kritizálni? - Teljesen biztos vagyok ebben. Mert a mi gyerekeink újabb 30-40 évvel lesznek nálunk "okosabbak", ráadásul sok olyan problémával fognak szembesülni, amiről mi még most nem is tudunk - pont úgy, mint ahogy anyáink korában még a vezetékes telefon is nagy szám volt, mostanában pedig már az okostelefon-függők nemzedéke vagyunk.

Szóval no para, a mi kölykeink majd minket fognak kritizálni. Ha nem ezért, majd más miatt. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr2814638140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok

  • ricsmond78: @Szalay Miklós: Köszönöm, megnézem. (2019.07.06. 21:02) Van-e lopógén?
  • Jankove: Sajnálom a cicát. Hozzánk tudnak nagyon nőni háziállataink. Ami az elmúlásról szóló kommunikációt ... (2019.06.23. 00:20) A halálról - gyerekeknek
  • ricsmond78: @Orsolya Csávojszky: Hát nem volt egyszerű... neki sem és nekem sem... (2019.05.04. 20:27) Front van...
  • kávé23: Sok boldogságot! Öröm volt olvasni. ☺ (2019.03.21. 20:35) A második „másik” születésnap
  • ricsmond78: @négyzet: A 4-es pont nagyon-nagyon bonyolult, ezt tökéletesen látod; valószínűleg szakemberek, sz... (2019.03.04. 22:26) Örökbefogadott gyerekek sajátosságai

Címkék

agresszió (1) alapítvány (1) alkalmassági vizsgálat (1) állatgyilkosság (1) álom (1) alvás (1) átkeretezés (2) átmeneti időszak (1) baki (1) baleset (1) bántalmazás (3) barátkozás (3) bénázás (5) beszéd (3) beszoktatás (1) cigány (1) cukiskodás (6) dac (1) dackorszak (3) dühkezelés (1) dühkitörés (2) elfogadás (7) elismerés (1) első találkozás (1) eszközök (1) evés (1) fejlesztés (2) folyamat (5) frusztráció (1) Gergő (20) gyász (2) gyerekkereskedelem (2) gyereknevelés (26) gyerekszáj (1) gyógypedagógia (1) halál (1) határszabás (1) hiszti (12) homoszexuális (1) hulladék (2) hulladékmentes (1) időtöltés (4) iratmegtekintés (1) jaktálás (1) játék (1) kapcsolódó nevelés (2) karácsony (1) kihívások (1) kirekesztés (1) kommunikáció (4) konfliktus (1) köszönöm (1) kreatív (1) lombikprogram (1) meddőség (4) megoldás (1) melegházasság (1) mese (1) mosható pelenka (1) mozgás (1) nehézségek (8) nevelőszülők (2) nyaralás (3) ökoságok (1) örökbefogadás (24) örökbefogadott (2) óvoda (5) példakép (1) példamutatás (1) petesejt donáció (1) pozitív szemlélet (1) pszichológus (4) rápillantás (1) reakciók (1) romadopt (1) rosszalkodás (1) segítség (1) sírás meghallgatás (1) származás (1) szelektív (1) szemét (1) szerelem (2) szeretet (1) szobatisztaság (1) születésnap (2) szurikáta (1) tanfolyam (1) tanult tehetetlenség (1) tegyesz (6) természetvédelem (3) tévézés (1) titok (2) türelem (3) vélemény (1) visszajelzések (1) visszalátogatás (2) zöldülés (3) Címkefelhő