Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Amiről nem beszélünk - a lelkünk sötét oldala

A héten voltunk az utolsó, másfél éves utánkövetésen a Tegyesznél. Hármasban. A cél (gondolom) az, hogy megállapítsák: a családba-épülés megtörtént, a gyerek is és a szülei is jól vannak; minden sínen, aggodalomra semmi ok.

Örömmel vártuk a találkozót, mert biztos voltam abban, hogy ügyintézőnk (aki nagyon sokat segített az első hónapban) dob majd egy hátast; Gergő eszméletlen sokat változott másfél év alatt. Egy nagyon visszafogott, bizalmatlan tekintetű, félénk kisfiúból lett egy barátságos kis dumagép, gyakorlatilag be sem áll a szája. Asszem ebből a szempontból rám hasonlít. :)

Ahogy beszélgettünk, feltette azt a kérdést, amire nehéz őszintén válaszolni. Még nekem is, pedig jellemzően nem szoktam vetíteni, általában elég egyenesen válaszolok a kérdésekre. De most nehéz volt így tenni.

A kérdés úgy szólt, hogy mi a legpozitívabb és a legnegatívabb a gyereknevelésben?

Gondolom sejtitek, hogy nem a kérdés eleje okozott gondot. Legpozitívabb? Mondjuk tény, hogy nehéz kiválasztani egy dolgot a sok-sok közül: látni Gergő fejlődését és látni a saját magunkét is, látni, ahogy az értelme kinyílik és bizalommal telik meg a lénye, közvetlen közelről nézni és élvezni a humorának kialakulását, hallgatni az okos dolgokat, amiket mond, a puszicunamik oda-vissza....

A legnegatívabb... hát igen.... nagyjából válaszoltam erre a kérdésre, de nagyon pironkodva és szégyenlősen... A legnehezebb része számomra a gyereknevelésnek az, amit Gergő ki tud belőlem váltani időnként. Nehéz elfogadni azt a lényt, aki ugyan a részem és bennem él, létezéséről mégsem szeretnék tudomást venni. Aki én magam vagyok, a lehető legrosszabb pillanataimban. Akit szívem szerint kitépnék magamból és a föld alá temetném, hogy soha, de soha ne törjön elő belőlem. Ne törjön elő belőlem egy át nem aludt éjszaka után, se akkor, amikor százhuszadszorra kérem meg valamire, mindhiába, akkor sem, amikor viccből a fürdőszoba falát pisili telibe, és akkor sem, amikor szántszándékkal durváskodik velem. Egyébként a legutóbbi az, amivel legkönnyebben előcsalogatható a bennem élő állat.

Nem vagyok rá büszke. Szégyellem és persze egy-egy jelenése után rettenetesen érzem magam, gyötör a bűntudat...

Az a tény egy picit vigasztal, hogy ha üvöltök is, Gergő 3 perccel később már ugyanolyan cuki és vidám, mintha mi sem történt volna; azzal nyugtatom magam, hogy a sok-sok szuper dolog, amit kap tőlem (szeretet, odafigyelés, odaadás, elfogadás, általában türelmes is vagyok, nevetések, puszihegyek) überelik azt a lapát szart, amit időnként ráborítok...

Mindenkinek van sötét oldala. Érthető okokból ezt azért nem kívánjuk lehetőleg senkivel sem megosztani, hiszen még magunk előtt is szégyelljük. Az, hogy mennyit engedünk ki a bennünk élő állatból, az részben a gyerekkorban bevésődött mintákon múlik. Az a szerencse, hogy csak részben. A másik része a tanult dühkezelési módoktól függ; amint tudomásul vesszük, hogy létezik egy bennünk élő szörnyeteg, tudunk rajta változtatni is. Nagyon nehezen, de tudunk. Tudunk önuralmat tanúsítani. Felül tudjuk írni a gyerekkori mintáinkat. Tudunk szelepet tenni magunkra, felismerni a jeleket és még időben elhagyni a szituációt, mielőtt olyat tennénk, ami már tényleg nem magyarázható.

Én például elhatároztam, hogy nem bántom Gergőt, bármit is tesz. És mivel elég rendesen cincálja az idegeimet időnként, néha tényleg csak a hajszál választ el mondjuk egy seggre csapástól. De mivel hiszek abban, hogy az agresszió hosszú távon csak agressziót szül, nem ütöm meg. Soha. Eddig ehhez tartottam magam és bízom benne, hogy sikerül a későbbiekben is. Cserébe ordítok, mint a sakál. A szomszédok tutira hallják. Csapkodni is szoktam. Tök gáz.

Ügyintézőnk, akivel annyira jó beszélgetni és már régen is olyan okos és hasznos dolgokat mondott, a félve kinyöszörgött válaszszerűségemre azt mondta, hogy akkor teszünk a legjobbat magunkkal, ha elismerjük a sötét oldal létezését. Ha egy-egy ilyen őrület után nem órákon, esetleg napokon keresztül tartó mardosó bűntudatot érzünk, hanem miután kiengedtük a gőzt, megyünk tovább. Baj nem történt, a gyerek megtudta, hogy ebben a kérdésben itt a határ, "netovább!", mi pedig ilyenek vagyunk. Szerinte, ha elfogadjuk mindezt, az őrjöngéseink száma is csökkenni fog. Amúgy meg, ilyen szempontból egy 3-4 éves kis törpediktátorral valóban nagyon nehéz (mert pontosan erről szól ez az időszak: feltérképezni, hogy hol van a határ), szóval ezeknek az érzéseknek igenis van helye. (Igen, arról a törpediktátorról beszélek, aki álmában úgy néz ki, mint egy kis angyal...)20181119_131020-1.jpg

Mondott még egy érdekes-szomorú dolgot, amit megosztok Veletek. Azt mondta, hogy a bedőlt örökbefogadások, vagyis a 30 napos ideiglenes kihelyezések alatti visszaadások oka részben az, hogy a gyerek olyan indulatokat, negatív érzelmeket hoz elő a pár tagjaiból, amilyenekkel korábban még sosem találkoztak (erről a rózsaszínbe öltöztetett, sziruposan émelyítő színjáték mélyen hallgat) - és úgy döntenek, hogy ők ezt nem vállalják, nem akarnak tudni sem a szörnyeteg létezéséről, hiszen megijeszti őket is.

Pedig ezt is el kell fogadnunk. Nem vagyunk tökéletesek, az árnyék is bennünk van. Tagadhatjuk a létezését, de attól még van, maximum még nem kerültünk olyan szituációba, hogy előtörjön. De ez a szörnyeteg fog előtörni akkor is, amikor önvédelemre, vagy a szeretteink védelmére van szükség. Ne utáljuk hát annyira, a bennünk élő szörnyeteg is hozzánk tartozik.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr2214301307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok