Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Szeretni fog minket?

Hétfő óta újra dolgozom és ahogy találkozom egyre több kollégával, úgy nyűgöz le a nyitottságuk. Az, hogy úton-útfélen megállítanak pár percre nagyon jól esik; szól egyrészt a visszatérő kollégának, szól az anyukává vált kollégának és nagyrészt szól Gergőnek, akinek az eddigi lassan 3 és fél éve igen kalandosan indult. Sokan kérdeznek kifejezetten róla, az örökbefogadási folyamatról, hogy milyen ő, miben más, mint egy simább úton érkezett 3 és fél éves. Nagyon jó ennyire nyitott és pozitív környezetben lenni, nagyon jó, hogy ilyen kollégáim vannak. És mint kiderült, sokkal többen olvassák közülük a blogomat, mint gondoltam; virtuális puszit küldök nekik innen. ♥ A többieknek is, csak ők nem fogják megkapni. :)

Az egyik kollégám tette föl a kérdést, miután jó pár perce már beszélgettünk Gergőről: "látom, hogy ti odavagytok érte.... de ő szeret titeket?"

Eszembe jutott az első alkalom, amikor találkoztunk vele, az ún. "rápillantás" (itt írtam róla). Egy messzi vidéki város valamilyen hivatalában voltunk, február elején. Egy szobában ültünk négyen Gergő akkori gyámjával és az ügyintézőjével. Rettenetesen izgultunk. Hosszú kérdéslistát írtam össze előzetesen, de az izgalom miatt nem tudtam elolvasni a saját írásomat, így hát inkább improvizáltam. Az első kérdés, ami ki bírt jönni a számon, az így hangzott: "Cuki?" A gyámja, egy kedves fiatal nő, aki szintén nagyon izgult, elkezdett nevetni és mondta, hogy nagyon cuki. A következő kérdésem sem volt sokkal jobb: "Szeretni fog minket?" - Miután kibukott belőlem ez a kérdés, úgy döntöttem, hogy inkább abbahagyom a kérdezést. Bevallottam nekik, hogy pillanatnyilag ennél értelmesebb kérdés nem fog kijönni belőlem... Feri persze hallgatott diszkréten, magában hüledezett, hogy mi történt az ő kis okos feleségével. :)

De a lényeg, hogy szeretni fog-e minket. Megnyugtattak, hogy előbb-utóbb igen. Mi beleszerettünk Gergőbe, úgyhogy bíztunk abban, hogy ő is meg fog minket szeretni, de azért beszéltem erről később pszichológussal. (Akkor már nálunk volt Gergő és egy pillanatig sem fordult meg soha a fejünkben, hogy lemondjunk róla.) A pszichológus csak ennyit mondott: "A gyerekek szeretik a szüleiket, még akkor is, ha nem érdemlik meg." - Azóta megértettem ezt a mondatot, ebben az olvasott szakirodalom is segített. A gyerekek a szüleiket kb. kamaszkorukig istenítik, bálványozzák, imádják. Amit a szülője tesz, mond, az az alapvető igazság, a szülőnél van a bölcsek köve, a mindentudás, minden más csak gyenge utánzat. Ezért van az, hogy még ha a szülő ezzel durván vissza is él, ha bántja a gyereket bármilyen módon, a gyerek meggyőződésévé válik, hogy ő a rossz, hogy ő megérdemelte, mert az ő csodálatos, fantasztikus szülője biztosan jól tudja, jól csinálja. Mindez kamaszkorral hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, de ez már más téma...

Szóval megnyugodtunk, hogy nagyon elrontani - legalábbis ezt a részét - nem tudjuk. Ezzel együtt nyilvánvalóan mindent megtettünk, hogy a megismerkedésünkkor megismert, bizalmatlanságot sugárzó szempárba vidámságot és bizalmat csempésszünk. Mit csináltunk? Reagáltunk az igényeire. Amikor sírt éjszaka, bementem (általában én) és álomba simogattam. Amikor napközben ringatásra vágyott, ringattam. Amikor testi közelségre vágyott, "elérhetővé" tettem magam, ezt értsétek úgy, hogy az első fél évben (nem túlzok), naponta több órát feküdt rajtam (ébren), ült az ölemben. Amikor éppen nem csüngött egy az egyben rajtam, akkor fogta a kezemet és még lakáson belül is mindenhova kézenfogva mentünk; gyakorlatilag egy poharat nem tudtam elmosogatni. Ha mégis szükségem volt mindkét kezemre pl. teregetéskor, megkértem, hogy a lábujjamat fogja. :) Vagy egyszerűen csak a hátamra kötöttem hátihordóban. 20170807_102350_1.jpg

Amikor ráültem a wcre, az ölembe ült. De talán a legfontosabb, hogy amikor sírt, megvigasztaltam. (Eleinte, ha beverte magát, bekucorodott egy sarokba, vagy fal mellé és ott sírdogált egymagában - gyanítom, hogy korábban nem vigasztalta senki... Mikor odamentem, hogy megdörzsölgessem a fájó kezét-lábát-fejét, hogy átöleljem, elringassam, nem is értette, mit akarok tőle... szívettépő tapasztalás volt.) Az első fél évről itt és itt írtam részletesebben.

Őszintén szólva, ezt fél éven át a nap 24 órájában csinálni időnként idegőrlő volt. Ugyanakkor, mivel erre vágytam már évek óta, örömmel adtam át magamat Gergőnek, az új érzésnek, és annak az élménynek, ahogy tanúja voltam az egyre növekvő bizalom kialakulásának. És persze ahogy nőtt a bizalom, úgy rosszalkodott Gergő egyre többet, amitől néha a hajam égnek áll.

Ma, amikor mentem érte az óvodába, az udvaron játszott. Messziről meglátott és hangosan kiabálva (Anyaaaaaa, Anyaaaaaaa), futva tette meg a köztünk lévő 50 méter egy részét.

Szeret minket? Igen. Egyértelműen igen. Nem tudom mióta, de határozottan igen, feltételek nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr3614280133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok