Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Második nap az óvodában

10 évvel ezelőtt beiratkoztam egy ejtőernyős képzésre. 9 ugrásból állt és senkihez nem voltam hozzákötve, az oktatók velem együtt ugrottak ugyan ki, de minden mozdulat az enyém volt. Volt persze elméleti képzés, felkészültünk a földön, begyakoroltuk az alap zuhanópózt, a "box pozíciót", és zizegve vártam az első ugrást. 4000 méterről egy kis repülőből ugrottunk, egyik oktató az egyik, a másik a másik oldalamon. Az ugrás is, a zuhanás is, az ereszkedés is és a földet érés is viszonylag jól sikerült. Ennek ellenére a második ugrás előtt úgy remegett a kezem-lábam, hogy öltöztetni kellett, mert a cipzárt nem tudtam megfogni, alig bírtam fölszállni a gépre, ugrás előtt pedig el kellett támogatni az ajtóig... Miért? Mert már tudtam, hogy mire számítsak: arra az eszelős gyorsulásra, amit nem tudom, meg lehet-e szokni, az ugrás előtti gyomorba markoló félelemre... Érdekes, hogy pont ma, hazafelé jutott eszembe ez a rég elfeledett emlék.

Tegnap volt Gergő először óvodában. Meglepően jól sikerült, fél 10-ig ott voltam vele, aztán kimentem és az előtérben várakoztam másfél órát. Titokban leskelődtem az ajtórésen keresztül, olyan voltam, mint egy szerelmes tini, jót mulattam magamon. Gergő, amint elmentem, lecsendesedett. Míg ott voltam csacsogott és lelkesen hozta nekem a különböző autókat, miután elmentem csöndesen szemlélődött, de tologatta a kisautókat és bevonható volt közös foglalkozásba is. 11-kor elszakadt a cérna, sírni kezdett, kihozták hozzám. Átöleltem, megvigasztaltam. Mondták az óvónénik, hogy nyugodtan menjünk haza, nagyon jól bírta, ennyi elég volt. Hazajöttünk, megbeszéltük a napot, este felkészítettem arra, hogy ma már ebédig marad és én nem leszek ott.

20180903_091449-1.jpg

A második nap nem sikerült ilyen jól. Már tudta, hogy mire számítson. Kicsit bent voltam vele, majd elköszöntem, eljöttem. És elkezdődött a sírás, hogy "Anya, gyeje mááááár, Anya gyeje vissza". Volt egy kis szemantikai zavar az óvónéni és köztem, mert ő azt kommunikálta Gergőnek, hogy anya mindjárt visszajön. Nekem a mindjárt az 5 percen belül van. Úgyhogy kint várakoztam, hogy majd visszahívnak. 2-3 perce várakoztam (Gergő bent sírt), pont kijött egy kisfiú, az óvónéni, aki Gergőt vigasztalta, mondta, hogy "gyere be". Én meg bementem (pedig nem is tegeződünk). :) Nem rám gondolt. Viszont ha így alakult, akkor már (óvónéni kérésére) maradtam 20 percet még, de Gergő onnantól tapadt rám, semmilyen játék nem érdekelte. Nekem meg remegett az összes arcizmom az erőlködéstől, hogy ne kezdjek el zokogni. 20 perc után elmentem, kérték az óvónénik, hogy délre menjek vissza. Elköszöntem, kimentem, Gergő ordított. Becsukták az ajtót, hogy ne rohanjon ki utánam. Én meg kint, az előtérben próbáltam összeszedni magam... Kitaláltam, hogy az alatt a másfél óra alatt elmegyek bevásárolni, de mivel 20 percen át nem jött a villamos (a BKK app mindig azt mutatta, received_2216842861869144-1.jpghogy 5 perc múlva jön), és közben rommá áztam, inkább hazajöttem.

És most itt verem a billentyűzetet, lesem az órát és nagyon remélem, hogy a holnapi nap már egy kicsit könnyebb lesz Gergőnek.

******

UPDATE:

Gergőért délre mentem vissza, megvártam, amíg befejezték az ebédet. Hallottam Gergő sírását, úgyhogy az előtérben én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. Kijött az óvónéni, elmondta, hogy Gergő 5 percenként zendített rá. (Később egy kislány is mondta nekem: "megállás nélkül sírt".) Mikor Gergő kijött, egy picit elpityeredett, pár perccel később már ment a cukiskodás: menjünk vissza, ő ott alszik, persze velem együtt, az óvónénikkel pacsizott, az egyik fiút átölelte, nevetgélt, mókázott. Hazamentünk, a szokásos másfél óra helyett mindössze fél órát aludt, azt is végig nyöszörögte. Fél óra után ordítva ébredt: "Anya gyeje már" - de mikor szóltam, hogy ott vagyok: "menj innen"; ez kb. fél órán át felváltva. Rugdosott, csépelt, hozzá se tudtam érni, de végig ott voltam, néha szóltam hozzá halkan. Mikor kezdett lecsillapodni, megkérdeztem: Mérges vagy rám? - Igen. - Azért, mert ott hagytalak az oviban? - Igen. - De ugye tudod, hogy mindig érted megyek? - Erre nem válaszolt, de hamarosan megnyugodott. Egyszer csak hozta az autós könyvét: "Átgondoltam. Beszéljünk sok autóról." ♥

Azóta szent a béke. Altatáskor újra átbeszéltük, mi vár rá holnap. És nagyon izgulok...

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr5214221239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok