Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Elérni a gödör alját

Az örökbefogadó tanfolyamon mindig változó kiscsoportokban különböző témákon kellett gondolkoznunk, amit aztán közösen is megbeszéltünk. Az egyik kérdés az volt, hogy így, hogy eljutottunk idáig, bánjuk-e a megtett utat és sajnáljuk-e, hogy bár nem lehet vérszerinti, de mégis lesz saját gyermekünk. (A tanfolyamon eléggé a szánkba rágták, hogy ne csak gondolatban, hanem szóhasználatban is úgy beszéljünk az örökbefogadott gyermekünkről, hogy ő a SAJÁT gyermekünk.)

Minden egyes ott lévő ember, kivétel nélkül azt mondta, hogy utólag már nem bánja.

Nagyon érdekesek vagyunk mi, emberek. Kitartó gyomrozással ugyan földre lehet minket vinni, de előbb-utóbb fölkelünk. Persze csak rajtunk múlik, hogy hogyan tovább: erősebben és új lendülettel megyünk tovább, vagy örökre belebetegszünk a fájdalomba.

2007-ben elveszítettem egy 6 hetes terhességet, amire az ügyeletes orvos szenvtelenül csak azt mondta: "Minden nővel megtörténik legalább egyszer. A legtöbben észre sem veszik." - Hát én észrevettem. A fizikai fájdalmat és a vér-cunamit még könnyebb volt túlélni, de a lelki részén nehezen tettem magam túl. Két éven át nem tudtam róla beszélni és hat éven át egyetlen egy könnycseppet sem tudtam ejteni. A sírás gyógyít (engedjétek meg magatoknak és a körülöttetek élő fiúknak, férfiaknak is a sírást). Én hat éven át úgy éreztem, hogy megfagyott a szívem, az életkedvem teljesen elhagyott. Hiába próbáltam sírni, minden praktikát bevetettem, mint egy száraz kút, olyan voltam. Közben megismertem Ferit és megfogant bennem a gyógyulás iránti vágy is; elkezdtem pszichológushoz járni és egyszer csak átszakadt a gát. Aznap este levélben búcsúztam el Bodzától (így hívták volna), és végre elkezdtem gyógyulni.

Ezt követően még sok évig bánatos voltam, mert vágytam arra, hogy lehessen nekem is gyerekem; de legalább már ki tudtam sírni magam. Úgy éreztem, hogy egy olyan sorban állok, ami az utcán kanyarog és csak ha befordulok a sarkon, derül ki, hogy már a célegyenesben vagyok, vagy vár rám még egy kanyar. Úgy éreztem, hogy gyerek nélkül egyszerűen nem tudnék tartósan boldog lenni. Fájt, amikor kismamákat láttam, mérges voltam olyan ismeretlen anyukákra, akiken (abban a pillanatban) nem látszott a teljes boldogság, megszakítottam a kapcsolatot olyan ismerőseimmel, akik várandósok lettek. Ha valaki még azt is hozzá tette, hogy a gyerek összejött elsőre, ne adj' Isten, becsúszott, azt iszonyú igazságtalanságnak éreztem. Gyűlöltem, ha valaki vigasztalni próbál (csak olyanoktól fogadtam el, aki átment hasonló időszakon). Legjobban Feri tudta a bánatos időszakaimat kezelni: átölelt és hagyta, hogy sírjak a vállán.

Nem tudom, mikor fordult a kocka. Talán amikor először felrémlett bennem a gondolat, hogy nem biztos, hogy lesz vérszerinti gyermekem, és elkezdtem átgondolni az "egyéb" megoldásokat: többé-kevésbé boldog felnőttlét gyerek nélkül, vagy örökbefogadás.

Szerencsére ekkorra már eltelt annyi idő, hogy Feri is teljes szívvel vágyjon egy gyermekre, így amikor először hoztam szóba az örökbefogadást (bár még az első lombik előtt voltunk), ugyan meghökkent, de nem söpörte le a témát az asztalról, csak azt kérte, hogy egy kicsit később beszéljünk róla.

Végül, két sikertelen lombik és az eredmények láttán teljes orvosi "eltanácsolás" után elindítottuk az örökbefogadást, 10 hónappal később pedig megcsörrent a telefon... Gergő lassan másfél éve ért haza, akkor volt 22 hónapos.

És hogy én miért nem bántam meg ezt az utat? Mert jobb ember lettem. Nem vagyok már olyan arrogánsan magabiztos, hogy sikerülni fog kapásból; de tudom, hogy előbb-utóbb megoldom. Nem vagyok már "mindenttudó", de sok mindent jobban tudok, mint korábban. Érzékenyebb lettem és sokkal empatikusabb. Visszanyertem az életkedvemet és újra tudok nevetni. És hiszem, hogy jobb fej Anyukája vagyok Gergőnek, mint szegény Bodzának lettem volna egy másik kapcsolatban, egy másfajta énképpel, másféle gondolkodással.

Néha úgy tűnik, pocsék humorérzéke van az Életnek, de nekem így utólag már nagyon tetszik.

Kedves Sorstársaim! Rajtunk múlik, hogyan megyünk tovább. Valószínűleg az elmúlt időszakban többször raktátok szét a lábatokat különböző nőgyógyászoknak, mint ahányszor tüsszentettetek, de egyszer ennek is vége lesz.

Sírjátok ki magatokat és higgyétek el, előbb-utóbb leértek a gödör aljára, onnan pedig már csak fölfelé vezet az út.

im3_8292.jpg

Fotó: VirgArt, 2017

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr2114099141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok