Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Megbuggyantunk

Meleg van. A meleg megviseli Gergőt, megvisel engem is. Egyszerűen meglágyul tőle az agyunk...

5. napja már, hogy Gergő annyira extrém módon tapad rám megint, mint az első fél évben. Úgy érzem, nem tudok annyit adni neki, hogy elég legyen; legszívesebben a bőröm alá bújna. Hiába figyelek minden idegszálammal, minden pillanatban rá, nem elég, ő megállás nélkül nyafog és a 100%-os figyelmem kell neki (és amikor megkapja, akkor is nyafog), én meg ettől tök feszült vagyok.

Nem tudom, mi az oka, lehet, hogy érzi a szeptemberi ovi kezdés miatti szorongásomat (pedig esküre, csak jó dolgokat mesélek neki és azt sem tolom túl, ugyanakkor az én torkom már 3 hete megállás nélkül szorít); lehet, hogy sejti, hogy nagy változások elé nézünk. Engem megrémít, hogy az eddig nettó 12 óra helyett lesz mondjuk 4-5. Úristen, annyira fog hiányozni, hogy kicsit megzakkanok a gondolattól is. És amikor ebbe a félelmetes várakozásba egy kis vágyakozó öröm is kerül (mint például ma is), akkor még pocsékabbul érzem magamat.

De az is lehet, hogy szimplán melege van...

A mai nap nagyon durva volt. A délelőtt egy részét a nagymamájával töltötte, aki büszkén újságolta, hogy neki szót fogad Gergő, és kimondottan jól viselkedik. Vele. Jó neki, gondoltam, velem (és Ferivel) mostanában kifejezetten rosszcsont. A délutáni alvásból "mérgesen" ébredt. Mire bementem hozzá, szétdobálta az ágyában pihenő állatokat és sírva közölte, hogy "mérges". Mondtam, hogy semmi gond, itt egy párna, verjük együtt. Ezen nevetett kicsit, majd mérgeskedett, sírt, hisztizett tovább. Pengeéles logikámmal levágtam, hogy bizony nagyon hosszú és kemény délutánnak nézünk elébe... Kitaláltam, hogy menjünk ki a Kopaszi gátra. Közel van, szeretünk oda járni, szép is, nyugis is hétközben, minden van ott, amire szükségünk van (fű, kacsák, Duna, kavicsok, játszótér). Feri pedig a közelben dolgozik, hazafelé fölvesz minket.

Az 1-es villamos felújításával azonban nem számoltam... A máskor háztól "házig" 35 perces út most több mint egy órásra hízott; egy kis villamos, egy kis villamospótló, aztán még egy kis villamos. Persze mindegyik jármű az orrunk előtt csapta be az ajtaját (értsd: egyik kezemben a futóbicó, másikkal fogom Gergőt, aki teljes erőbedobással rohan, hogy egy méterrel az ajtótól bezárják azt előttünk; kétlem, hogy egyik esetben sem látták, hogy futva érkezünk). Így aztán alkalmanként 6-8 perccel nő a menetidő, ezt az időt néhol árnyék nélkül, a forró flaszteren vészeljük át...

Mire odaérünk a Kopaszi gátra, Gergő teljesen meghibban. Ezen nem csodálkozom, már akkor sem volt százas, amikor elindultunk. Én sem. Teljesen megzápulunk ettől az időtől. Az első csapnál bevizezem a fejét, arcát és elindulunk megkeresni a beígért fagyit. Remélem, hogy az árnyékban kicsit lehűlünk. Mindketten.

Megtaláljuk a fagyizót. Addigra Gergő bicaja már a kezemben van. Míg fagyit választok, Gergő nyafog. Majd fölfedez egy kiállított játékmotort (olyan pénzbedobós típusút), de olyan magasan van, hogy két kezem kell hozzá, hogy föltegyem. Fölmászni nem tud rá. Nyafog. Bicajt leteszem. A rám bízott, suttyomban leszedett bogyókat leteszem. A fagyit is leteszem. Nyafogás fokozódik. Gergőt felteszem. Az olvadozó fagyit felváltva vesszük kezelésbe, Gergő közben bőszen berreg és tekeri a kormányt (nem dobtam be pénzt), néha indexel is a szemével. Amikor már csak kevés fagyi van, Gergő lemászik. Nyafog. A tölcsér végét megkapja, odaérünk a közeli játszótérhez. Beül a vonatba, fél kézzel tekeri a kormányt, másik kezében a fagyi. És közli szépen artikulálva: "Unatkozom!"  - A szemöldököm a tarkómig ugrik. Mi az anyám???? Unatkozik??? Egyáltalán, honnan ismeri ezt a szót??? És nyafog tovább. Ott ülök mellette és ordít a fülembe: Anyaaaaaaa! Figyelj! - Figyelek - Anyaaaaa - igen? - Anyaaaaaa.... - Gergő, itt vagyok. Nem kell kiabálni. Hallom, amit mondasz - Anyaaaaaa - mondjad! - Figyeeeeeeelj! - (kezdem elveszteni a türelmemet) Ennél jobban nem tudok figyelni - Anyaaaaaa - igen? Csupa fül vagyok - és így tovább.... Nosza, keressünk árnyas helyet a fűben. Hoztam labdát (imád labdázni), labdázzunk. Szuper. Első mozdulatával lehajítja a lejtőn a labdát, a Duna felé. - Ne, Gergő, ne dobd a Dunába - Gergő be AKAR menni a vízbe. Oké. Lemászunk a (Gergőnek) meredek lejtőn, egyik kezemben a bicaj, hónom alatt a kulacsa, másik kezemmel tartom Gergőt, lábammal még épp elérem a labdát és megállítom. Lemegyünk a partra. Cipő le, vízbe be. Szuper. Majd egy marék kavicsot fölvesz és hozzám vágja. Hangulatom fokozódik. (Valamiért néhány napja megint elkezdett durváskodni velünk, még nem jöttünk rá az okára. Én a melegre gyanakszom.) Nyafog. Nem akar Dunázni, labdázni akar. Kezdek kurvapipa lenni. Kimegyünk a vízből. Nyafog. Labda, labda. Mikor odaérünk a labdához, már nem akar labdázni. Látszik rajta, hogy szenved. Én is szenvedek. Az orrom alatt elmorzsolok egy-két cifrát. Fölkászálódunk a (Gergőnek) meredek parton, egyik kezemben a bicaj, a labda, másik kezemben Gergő. Egyre nehezebben kezelem a helyzetet. Már messziről sem tűnök cuki anyukának. Arcomra kiül az ideg.

Észreveszi a Kopaszi gátas nyitott kisbuszt. Parkol, nincs ott senki. Odamegyünk. Bemászna, de nem engedem. Csak nézelődünk. Jön egy 5éves forma kislány. Épp akkor mondom újra Gergőnek, hogy nem mászhat be, amikor odaérnek anyukájával. Anyukának tulajdonképpen csak a "farvizemen" kéne úsznia, de ő velem ellentétben beengedi a kislányt a buszba. Kislány fensőbbségesen néz Gergőre, míg tekergeti a kormányt, büszkén vigyorog és közli: "Nagyon jó itt ülni!" - Gergő vágyakozva nézi, odébb húzom. Így, hogy nincs közönség, kislánynak sem érdekes már; leszáll és mikor elmegy Gergő mellett, kissé kegyetlenül közli még egyszer: "Nagyon jó volt vezetni!" Ha a gondolatokat büntetlenül követhetnék a tettek, a kislány ultragyorsan hagyná el a Föld légterét...

A következő egy óra is így telik. Egy kis nyafi, egy kis "akarok" - mikor mit, még egy fagyit, motorozni is akar, meg autózni is akar, meg vonatozni is akar, meg akarni is akar. (Ettől a szótól, hogy "akarok", egyszerűen kikészülök. És EZT honnan tanulta???)

Rátalálunk egy homokozóra, Gergő engesztelésképp megkínál egy kis homok-"vanínia" fagyival. Fél órával később, cipő nélkül, mezítláb indulunk a Kopaszi gát kijáratához. Megkérdezem, hogy fölveszi-e a cipőjét, de nem akarja, én meg úgy döntök, hogy anyai tekintélyem morzsáihoz jobban ragaszkodom, mint ahhoz, hogy rávarázsoljam bármi áron a cipőjét.

Cipelem a biciklijét, cipelem a nagy batyut a hátamon és elrebegek magamban egy halk köszönetet, hogy most nem akar fölkéredzkedni rám. Tegnap, a játszótérről ugyanis így jöttünk haza: Gergő a hátamon, hátizsák a hasamon, futóbicikli a kezemben. Mint egy igazán szerencsétlen málhás szamár... Gergő pedig hangosan nevetve kiabált a fülembe: "Gyószabban, gyószabban!" (Anyád, gondoltam.)

Hirtelen valami hatalmas állat mászik végig a nyakamon.... Ledobom a bicajt, lehajolok, a hátizsák előreesve tarkón vág. Elkezdem rázni a fejem undorodva és mint egy eszelős, cséphadaróként kapkodok a nyakam felé a kezeimmel. Gergő hangosan kacag. Mikor fölegyenesedek, bárgyú arckifejezéssel megállapítom, hogy a hevenyészett kontyba fogott hajam bomlott ki és simogatta végig a nyakamat....

Egyszercsak, megpillantjuk Ferit. Gergő, első reakciójával elkezd rohanni feléje, majd eszébe jut egy sokkal viccesebb; elindul rohanva egy teljesen más irányba. De ahogy az a kétbalkezes anyukájával is gyakorta megesik, ezek a viccek nála is sokszor félresikerülnek: hatalmasat zakózik. Odamegyek. Megsimogatom a fájó térdeit, átölelem, hangosan sír. Feri odaér. Együttérző pillantással köszönt, pontosan tudja, hogy ő a "felmentősereg". Gergő elcsitul, felül Feri nyakába. Feri rám néz és elcsigázott fejem hangos nevetésre ingerli.

Mondanám, hogy a maradék másfél óra a napból eseménytelenül telik, de ez nem lenne igaz. Hasonló módon folytatódik az este, de ebből már Feri kap többet.

Én pedig arra gondolok, hogy napról napra jobban várom az óvodát.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr8214168007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok