Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Nem, nem, nem!

Gergő dacol. Nem kicsit. Nagyon.

Azt hittem, hogy a hiszti- és a dackorszak az ugyanaz. De azt hiszem, mégsem. Kicsit már megkönnyebbültem, valahogy tél elején kezdődött egyfajta nyugalmi állapot, már ami a hisztik minőségét illeti. A mennyiségét nem, mert naponta vannak "csattanásaink", de télen már olyan jól megértette azt a szót, hogy "nem" (és azóta tökéletesen magáévá tette). Tiltás, rászólás, konfliktus, nézőponteltérés esetén volt egy kis nyafi, de azt is inkább csak próbálkozásnak nevezném, aztán mivel látta, hogy nem hajlok meg, a nem túl fontos dolgokat 1-2 perc alatt elengedte.

Azt hiszem, hogy mostanság tényleg belépünk a dackorszakba. Éppen ma kérdezte a barátnőm, hogy mi a különbség. Én abban érzem a különbséget, hogy míg a hiszti sokszor egy számunkra érthetetlen, értelmezhetetlen kiborulás, ami sok esetben igen idegőrlő tud lenni, a dackorszak hihetetlenül szórakoztató. Én konkrétan szétröhögöm magam rajta. Naponta lefolytatjuk az alábbi párbeszédet.

  • Gergő, ..... ? (bármilyen kérdést fölteszek)
  • Nnnnnnnnemmmmmmm! (kivágja a magas cét)
  • Neeeeeeeem????? Jól hallottaaaaaaaam???? Azt mondtad, hogy neeeee-eeeee-eeeeeem?
  • NEM!
  • Nem azt mondtad, hogy nem?
  • Nem!
  • Akkor mit mondtál?
  • (itt már röhög, persze én is) Nem (egy kis halovány próbálkozás, de általában nevetésbe torkollik)

Őszintén szólva az esetek mondjuk 90%-ában imádom, hogy van saját akarata ÉS el is tudja mondani.asztalon.jpg

Ki tudja fejezni, mit szeretne és ha nem ütközik (nagyon) az én "akaratommal", vagy az ő érdekeivel, akkor azért igyekszem ezt tiszteletben tartani, vagy valamilyen üzletet ajánlani. Ha nagyon nem megy és lehet vele értelmesen beszélni, akkor pedig elmondom kábé, hogy mi a helyzet, miért szeretnék valami olyat, amit ő nem, vagy fordítva. Általában megérti, de persze van olyan, hogy nem fogadja el.

Mostanában szoktunk olyat "játszani", hogy például legyek ott, amíg építőkockázik, de nem nyúlhatok hozzá. De nézzem. Úgyhogy nézem. Néha egészen közelről nézem. Úgy 5 centiről. Gergő gurgulázva kacag rajta.

Azt azért nehezen viselem, hogy elég nehéz vele elindulni bárhova is, mert már mindenki készen van, ő még félpucéran rohangál. Múlt héten például bruttó fél órát kergettem, mire kinyögte: "Nem kell peju" - huh mondom.... kisgatyóban szeretnél játszóra menni? - igen. Biztos, ami biztos, megmutattam neki, mik közül lehet választani, és miután határozottan rámutatott a kisgatyára (egy barátunk rám szólt, hogy ne bugyizzam már le a kisfiam alsónadrágját), "peju" nélkül mentünk játszóra. És "baleset" nélkül jöttünk haza.

Hát valahogy így. Lehet, hogy nem ilyen a klasszik dackorszak és tuti, hogy a csúcsa még előttünk áll. Abban is biztos vagyok, hogy nem lesz mindig ennyire vidám, mindenesetre ameddig csak lehet, addig imádom. :)

(A kép a napokban készült, amikoris határozott kérésem ellenére először mindent lerámolt (lelökött) az asztalról, majd míg elfordultam egy pillanatra, fölmászott és huncut mosollyal várta, mit fogok szólni. Öööööö... annyira cuki fejjel ült ott, hogy muszáj volt megörökítenem, miközben pontosan tudtam, hogy ezzel a cselekedetemmel aznapra tökéletesen leromboltam az "asztalon nem mászkálunk" tiltásom hitelességét. A fénykép elkészültét követően még vagy 8x visszamászott, úgyhogy inkább elhagytuk a lakást. :) )

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr7613827268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok