Bombanyu

Bombanyu már nem robban

A barátkozás 4 hete

Tavaly február közepétől március 14-ig tartott hivatalosan a barátkozásunk Gergővel. A barátkozás időtartama minimum 1, maximum 4 hét, de hogy pontosan mennyi, az megyénként eltérő. Ahová Gergő tartozott, ott 4 hetes a barátkozási idő. Fontos info, hogy a barátkozás időszaka alatt bármikor lehet nemet mondani a folytatásra. Ha a pár bármelyik tagja valamiért nem tudja elfogadni a szitut, vagy a gyereket, ekkor még abba lehet hagyni; ha valaki ilyenkor adja föl, az sokkal kisebb károkat okoz a gyerekben, mintha a 30 napos átmeneti kihelyezési időszak alatt.

És hogy hogyan telt a 4 hetünk? Korábban már írtam róla érintőlegesen. Őrületes volt. Fizikailag iszonyú kimerítő, hetente 3x találkoztunk Gergővel egy tőlünk két órányira fekvő nagyvárosban, közben zártam le a munkahelyemen a feladataimat és adtam át a dolgaimat a kollégáknak, és persze rendeztük be a gyerekszobát, mostam a gyerekcuccokat, takarókat, ágyneműket stb. Érzelmileg pedig egy hullámvasúton ültünk, néha madarat lehetett velem fogatni, közben pánikoltam és esténként faltam a könyveket, hogy hogy egy közel két éves gyerek az "milyen" is. :) Mit kell(ene) tudnia, mit lehet vele játszani, egyáltalán, mit lehet vele kezdeni. Persze, ez most tök hülyén hangzik, de azért elég para volt. Néha pedig, ahogy hajtogattam Gergő ruhácskáit a szekrénybe, ültem a számára kialakított szobában és potyogtam a könnyeim, a boldogságtól, félelemtől, izgatottságtól, megkönnyebbüléstől. Ja, és éjszakánként nem tudtam aludni... :) Feri nálam jóval kiegyensúlyozottabb, szóval amikor látta rajtam, hogy nagyon kilengek valamelyik irányba, próbált egyenesbe hozni.

Miután először találkoztunk Gergővel (erről itt írtam), azonnal tudtuk, hogy haza fogjuk hozni. Menthetetlenül beleestünk. Egészen addig, amíg Őt meg nem ismertem, azt gondoltam magamról, hogy nekem mindegy, gyerek-gyerek, bárkit hazahozok. Az első "barátkozós" alkalommal lett számomra egyértelmű, hogy ha így is volt, bezárult a szívem mások előtt: mentünk a nevelőszülők házába, ahol egy egész kis siserehad várt minket, aranyos, cuki, tapadós kisgyerekekkel. Mindenki ránk ugrott, egyedül Gergő nem; meglátott minket és rohant a szoba sarka felé. Én pedig akkor éreztem először azt, hogy "oké, oké, helyesek vagytok, hessssssss... kisfiaaaaaaam, jövööööööööök!"

A nevelőszülők nagyon segítőkészek voltak ez alatt a 4 hét alatt. Előtte tipródtunk Ferivel, hogy most hogyan nevezzük magunkat, egymást Gergő előtt, ha a nevünkön, akkor ha átváltunk anyaapába, nem fogjuk-e megzavarni. A nevelőszülők nagyon helyesen első pillanattól kezdve apának és anyának hívtak minket Gergő előtt, átvágva ezzel a gordiuszi csomónkat. Akkor jöttünk-mentünk, amikor "akartunk". Elvileg az a szabály, hogy egyre több időt kell a gyerekkel tölteni, de fokozatosan. Először csak 1-2 órát, aztán 3-4et és így tovább. Mi eleinte vagy csak a délelőttöt, vagy csak a délutánt töltöttük vele, de néhány alkalom után már komplett napokat voltunk együtt, természetesen a nevelőszülők házában (a 3. héten vittük ki először a házból). Elég hamar átadták az esti fürdetés és altatás feladatát, az etetést, pelenkázást. És ami a legfontosabb, hogy diszkréten elvonultak. Egészen pontosan: Gergőnek volt egy kis külön szobája és ott lehettünk zavartalanul; ezt azért emelem ki, mert Gergő kb. 6-7 alkalomig, akármikor meglátott minket, elsírta magát, hátat fordított nekünk és menekülni kezdett. Egészen addig, amíg ott voltak a nevelőszülők. Amint már nem látta őket, megváltozott, órákon keresztül játszottuk azt, hogy Feri és köztem rohangált és begyűjtötte a puszikat és öleléseket. Amint hármasban maradtunk, elkezdte élvezni azt, hogy csak rá figyelünk és nekünk csak Ő van.

gergo_elso.jpg

Mindenesetre az, hogy ennyire nem örült nekünk még a sokadig találkozókor sem, engem teljesen elszomorított (hát hogy lehet az, hogy nem érzi, hogy én vagyok az anyukája???) és kétségbe ejtett. Minden alkalommal, amikor futva menekült előttünk, kiborultam - volna, de már mentünk is, a szobájába, ahol viszont számolatlanul szórtuk a puszikat (ezt nagyon igényelte akkor is és azóta is). Nagyon furcsa kettősség volt. A 3. hét kezdetén jártunk, amikor először örült nekünk, pusztán attól, hogy meglátott minket. Én akkor nyugodtam meg, hogy akkor ezek szerint nem "utál" minket. :)

Mikor először kivittük játszótérre, utána bármikor becsöngettünk, már hozta a cipőjét, hogy részéről mehetünk. Egy alkalommal, ahogy a téli bakancsát teljesen gyakorlatlanokként próbáltuk feladni, és nyögve szuszogtunk, talpig beöltözve, izzadva erőlködtünk, egyszerűen nem ment. Felváltva próbálkoztunk, végül kihúztuk a lábát, hogy megnézzük, mi van a cipőben - akkor láttuk, hogy teljesen meg van feszítve a lábfeje. Meghökkentünk, ránéztünk és a szemén láttuk, hogy huncutkodik, aztán persze el is vigyorogta magát. Nagyon díjaztuk ezt a kis korai humor-csírát. :)

A 3. hét felétől már nagyon nehéz volt. Gergőt ekkor már minden alkalommal kivittük és ordítva, sírva vette tudomásul, hogy visszavisszük és mi pedig elmegyünk este, és amikor reggel fölébred, nem leszünk ott. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Ezt amúgy minden elváláskor így éreztem, de a vége felé, amikor még alig tértünk vissza a házba, Gergő szívettépően sírt... borzasztó volt. Még most is rossz visszaemlékezni erre (Gergő egyébként az elmúlt pár hónapban sírva ébred - kivéve, ha ott vagyok a szobájában, amikor felébred - gyerekpszichológus szerint jönnek elő azok az emlékek, amiket eddig eltemetett).

20170216_112318_1.jpg

Gergővel sokat beszélgettünk és minden alkalommal elmondtam neki, hogy hamarosan hazavisszük, hogy ő a mi kicsi fiunk és hogy együtt fogunk élni. Persze nyilván nem értett ebből egy szót sem, de nekem fontos volt, hogy legalább adjunk arra esélyt, hogy egy kis töredékét megértse. És azt is mindig elmondtuk neki, hogy amikor fölébred, ott leszünk, vagy nem (a délutáni ébredéseknél ott voltunk), elmondtuk, hogy mikor jövünk legközelebb. (Azóta is nagy hangsúlyt fektetek amúgy arra, hogy Gergő tudja, hogy mi fog történni vele. Soha nem lépek le "titokban", még akkor sem, ha ezzel egy kis elválásos sírást megspórolnék - bár úgy tűnik, mostanra elhiszi, hogy visszajövök. Van olyan családtag, aki eleinte kapacitált, hogy elköszönés nélkül lépjek ki az ajtón, hátha nem vesz észre, de nem fogadtam el ezt a tanácsot. Azt gondolom, hogy iszonyú nagy bizalomvesztéssel járna egy ilyen titkos lelépés. Arról nem beszélve, hogy 3 másodperc alatt fedezné fel, hogy nem vagyok ott. Belegondolni is rossz, mit gondolna szegényem.... már olyan sokan tűntek el az életéből, most én is leléceltem...)

Nekünk a 9 hónap az iszonyú sokáig + 4 hétig tartott. Egyszerre váltunk Ferivel szülőkké, mindketten ott voltunk a legfontosabb pillanatoknál, pont, mint a vérszerinti szülők. És együtt birkóztunk meg az első kakis pelussal is.

A csatolt képek az első képeink Gergőről.

Közeledünk az első "másik" születésnapjához, a hazaérkezése napjához. Nekünk a március 15. mostantól egy csodaszép családi ünnep is.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr613718172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok