Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Mitől lesz sikeres egy örökbefogadás?

Amikor Gergőt megismertük, a gyámjával is megismerkedtünk, aki egészen az érkezésünkig vigyázott rá. Ugyan nem személyesen gondozta, de felügyelte a gondozását. Örökbefogadó szülőként is nagyon megkedveltük őt és emberileg is; a mai napig tartom vele a kapcsolatot, bár hivatalosan ő már régen kiszállt a képből.

Éppen a napokban hoztunk össze egy sörözős beszélgetést. Munkájának egyik fénypontja az, ha sikeres örökbefogadást lát, de találkozott sikertelen örökbefogadásokkal is. Ő vetette föl, hogy írjak arról, szerintem mi teszi sikeressé az örökbefogadást, így segítve a leendő örökbefogadó szülőket.

  • Tanácsok elfogadása, tanulás az okosabbaktól

Nem véletlenül tettem a listám első helyére ezt a pontot. A témában a számomra hitelesnek érzett emberektől, segítőktől jövő tanácsok nélkül sokkal-sokkal nehezebb lett volna a dolgunk. Akiktől én személy szerint szomjaztam az okosságokat, az először is a Pszichonénim. Róla már többször írtam, ő nem kifejezetten örökbefogadással foglalkozik, de az elmúlt években nagyon sokat segített. Segített többek között abban, hogy elfogadjam magam és hogy meg tudjak magamnak bocsátani (pl. azért, hogy 11 évvel ezelőtt elvetéltem egy kis magzatot és soha többé nem tudtam mást sem megtartani), és hogy meg tudjam magam újra szeretni, hiszen ez alapfeltétele, hogy másokat szeretni tudjunk. Természetesen Gergő érkezése előtt is meglátogattam őt.

Ittam az örökbefogadási tanfolyamvezetőnek a szavait (Ágacska Alapítvány), aki maga is két örökbefogadott gyereket nevel és életből hozott példákkal tette szórakoztatóvá a tanfolyamot.

Sokat segített a Tegyesz ügyintézőnk, aki az örökbefogadás első hónapjában hetente látogatott minket és mivel egyértelmű volt számomra, hogy segíteni szeretne, el mertem neki mondani (kérdésére) a legnagyobb nehézségeimet, félelmeimet, problémáimat.

A lista következő pontjainál részben az ő szavaik köszönnek vissza.

  • Nem szabad erőltetni!

A tanfolyamon sokszor elmondták, hogy semmit sem szabad erőltetni! Én egy "hűbelebalázs" típus vagyok, hajlamos arra, hogy ha valamiért nagyon lelkesedek, ráerőltessem a kívánságomat a másikra. Na ezt, ebben az esetben TILOS. Hogyan lennének jó szülei egy kicsinek, ha csak az egyik fél rajong érte, a másik inkább csak elviseli? Mindezt miért? Mert mondjuk az elején, az első föllángolásnál addig rágja az egyik a másik fülét, míg az be nem adja a derekát.

A tanfolyamon felhívták a figyelmünket arra, hogy emiatt tönkremehet addig jól működő házasság, párkapcsolat, egészen egyszerűen azért, mert az egyik csak "rábólintott". Úgyhogy tanfolyamról kijőve megeskettem Ferit, hogy akármennyire is fog fájni, ha "nemet mond", legyen kíméletlenül őszinte velem, ha nem tetszik a kiajánlott kismuki.

Ez egyébként az egész örökbefogadásra igaz, várakozás alatt többször felrémlett bennem a gondolat, hogy ezt az egészet csak én szeretném, Feri valójában nem is. Feri megnyugtatott, hogy velem együtt ő is szeretné. Egyedül azért valószínűleg nem lépett volna erre az útra. :)

(De hogy ne csak a kapcsolat szétmenésével riogassak: a tanfolyamvezető azt is elmondta, hogy az örökbefogadó szülők körében sokkal kisebb a válási arány.)

  • Nagyon, nagyon felkészültünk

Aki örökbefogad, az már sok mindenen túl van. Átsírt éjszakákon, rengeteg érzelmi hullámvölgyön, (ön)hibáztatáson és negatív érzelmeken. De túl van egy hosszú és jó esetben tudatos felkészülésen is.

A gyerekvállalásra is készültünk (bár mint utóbb kiderült, nos... azért van, amire nem számítottam... :) ), rengeteg gyereknevelési könyvet olvastam. (Egy idő után, amikor már látszott rajtam, hogy teljesen összezavartak az ellentétes tanácsok, a Pszichonénim letiltott róluk. :) ) És tudtuk, hogy nem lesz könnyű, hiszen a gyereknevelés önmagában nem egyszerű.

A tudatos felkészülésben az is benne volt, hogy Ferivel rengeteg programot csináltunk még Gergő érkezése előtt. Igényünk is volt rá, pótcselekvés is volt, de sokszor visszacsengett a fülemben a Pszichonénim mondata, hogy azok a párok, akiknek az "ínség" idején nincsen miből töltekezni, könnyebben szétmennek.

Készültünk kifejezetten örökbefogadás szempontjából, vannak örökbefogadós szakkönyvek (pl. Örökbefogadás háromszöge, Igazibb az igazinál). Beszélgettünk olyanokkal, akik már örökbefogadtak és jelentkeztünk egy klubba (Romadopt), ahol kifejezetten cigány származású gyerekek szülei találkoznak egymással.

  • Elfogadás

Az örökbefogadással elfogadtuk azt, hogy olyan problémákkal és kihívásokkal fogunk találkozni az elkövetkező évek során, amikkel nem találkoznánk akkor, ha vérszerinti gyerekünk lenne. Egy egészen aktuális példa: óvodaválasztásnál szempont az, hogy ha téma lesz Gergő örökbefogadottsága, tudják az óvónénik kezelni, ha esetleg negatív előjelet kapna ez a dolog. Nem biztos, hogy így lesz, de az előttünk járók közül többen beszámoltak ilyen jellegű nehézségekről (én meg szeretek ilyesmire felkészülni).

Gergő érkezésével elfogadtuk azt, hogy esélyes, hogy tanulási nehézségei lesznek, esélyesebb nála a diszlexia stb kialakulása, mint ha én szültem volna. (A tanfolyamon erre is fölhívták a figyelmünket, hogy számítsunk ilyen jellegű problémákra, hiszen az örökbefogadott gyerekek nagy részénél a magzati élet az idegrendszer kialakulásakor nem ideális.) Egyébként halkan megjegyzem, ebből a szempontból szerintem Gergőnek jobb dolga van, mint ha vérszerinti gyerekünk született volna, mert a vérszerinti felé lett volna egy olyan ki nem mondott elvárásom, hogy legyen okos (Feri is az, nyilván legyen a gyereke is szuperokos). Gergő érkezésével ezt az elvárást elengedtem és rá nem rakok tudat alatt sem ilyen terhet.

Gergő érkezésével elfogadtuk azt, hogy a lemaradásait (komoly lemaradásait) nem biztos, hogy be tudja hozni. Elfogadtuk, hogy van egy vérszerinti anyja és apja, akikről érdeklődni fog, akikkel valószínűleg találkozni szeretne, akikről mesélnünk kell, ha eljön az ideje.

És azt is el kell, hogy fogadjuk, hogy a szeretet nem úgy alakul ki, hogy "tessék, itt van, szeresd". A szeretet kialakulásához idő kell, még akkor is, ha a "kémia" megvan.

Amire mi nem készültünk föl, és végülis nem befolyásolta a kapcsolatunkat, de fontos erről beszélni. Az a gyerek, akit nem szeretnek, az nem szép. A tekintete és a teljes arcberendezése bizalmatlanságot sugároz. Gergő elhanyagolt volt (mocskos köröm, koszos fül - nem az egy napos kosz volt rajta, és nem is az egy hetes...). A haját a mi érkezésünk hallatán levágták ugyan, de a teljes megjelenése és főleg az arckifejezése szívfájdítóan elhanyagolt benyomást keltett. Szerencsére a huncut fény megcsillant a szemében és látszott rajta, hogy van benne élet - nekem ez volt a legfontosabb.

  • Környezet támogatása, nagyszülők felkészítése

Támogató környezet és családi (és baráti) elfogadás nélkül nem tudom, hogyan lehet sikeres az örökbefogadás... Persze mi sem így indultunk. Anyukám eleinte abszolút nem volt nyitott. De sokat beszélgettünk, látta rajtam, mennyire szenvedek, hogy nincsen gyerekem és tudta, hogy mi mindenen mentünk már keresztül. Mielőtt belevágtunk a lombikba (és az eredményeket látva egyáltalán nem biztattak az orvosok), akkor mondtam először Anyukámnak, hogy kezdjen megbarátkozni a gondolattal. Szerencsére Apu és Feri anyukája ebből a szempontból sokkal nyitottabbak voltak. Feri anyukája magától kezdett el azzal vigasztalni bennünket, hogy ha nem sikerül, örökbefogadunk. Ezért a mondatáért nagyon hálás voltam.

Egy nem támogató (de szerető) környezet valószínűleg sok beszélgetéssel és bevonással azt hiszem, támogatóvá fordítható. Fontos, hogy megadjuk az esélyt arra, hogy családunk bebizonyítsa, jobban szeret minket annál, hogy gátoljon ebben a döntésünkben. (És az is fontos, hogy az első - negatív - reakcióra inkább ne mondjunk semmit, hagyjuk ülepedni a másikban az érzéseket.)

Nem egyszerű a nagyszülőknek sem elgyászolni azt, hogy nem lehet vérszerinti unokájuk és igenis, időt kell nekik is hagyni erre. Időt kell hagyni, hogy a kérdéseiket, kételyeiket, félelmeiket megfogalmazzák és meg tudjuk őket is nyugtatni. Néhány éve láttam egy videót, egy amerikai pár azzal lepte meg a szüleit, hogy hazavitték örökbefogadott gyereküket; az első találkozást felvették. A felvételről kiderült, hogy a nagyszülők még azt sem tudták, hogy egyáltalán elindult a "babaprojekt", de a felvétel "kedvéért" jó képet vágtak a dologhoz. Azért arra kíváncsi lennék, hogy utána, amikor már nem ment a felvétel, hogyan emésztették meg azt, hogy egy ilyen horderejű dologba nem hogy nem vonták be őket, de még csak említésszinten sem került szóba... szerintem ez nagyon durva... Ez az eset tipikus példája annak, hogy hogyan NE csináljuk.

Sok beleszólása egyébként nálunk sem volt a családnak, de ha nagyon ágáltak volna a döntésünk, vagy kifejezetten Gergő ellen, erősen elbizonytalanodtunk volna. Anyukámnak egyetlen kérése volt és azt el is fogadtuk: Gergőnek volt egy második neve, kérte, hogy ezt ne tartsuk meg (Feri vezetékneve egy férfinév, szóval három férfinévvel valóban vicces neve lett volna:) ).

Mindez természetesen a testvérekre és a barátokra is igaz, szerencsénk van, hiszen elég nyitott és elfogadó környezetben élünk minden szempontból. Ennek ellenére a baráti körben sajnos voltak lemorzsolódások... Ezt nehéz volt elfogadni, de úgy tűnik, ez van.

  • Az első 6 hét

Az első hat hét egy vérszerinti gyerek születésénél is nehéz időszak, nincs ez másképp egy nagyobbacska gyerek érkezésekor sem. Gergő nekünk 22 hónaposan született meg, egy hónapos fölkészülés után, lett egy 22 hónapos, óriási kisbabánk. Össze kellett szokni, csiszolódni, meg kellett ismerni egymást, újra kellett "építeni" magunkat. El kellett fogadni, hogy nekem most más a munkám, más a napirendem, mások a problémáim. Hogy egy kicsit eltűntem, hogy már nem én vagyok a fontos. Új dolgokat kellett tanulnom (kezdve a gyerekdaloktól egészen addig, hogy pl. egy hisztit hogyan kezeljek), meg kellett tanulnom a "mamalogisztikát". Ezek egyébként nem mentek 6 hét alatt, de ennyi idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam és elfogadjam, hogy akármennyire is készültem rá és akármennyire is vártam, rohadtul megváltozott az életem. És teljes döbbenettel vettem tudomásul, hogy bizony időnként potyognak a könnyeim és nem minden annyira rózsaszínű, mint gondoltam. Fura, hogy még egy ennyire tudatos felkészülés esetében is meg tudtam ilyeneken lepődni.

  • Megengedés

A Pszichonénim mondta, hogy az első 6 hétben minden érzés megengedett. A döbbenet, az "én nem is ezt akartam", a "tököm tele van", a "falhoz csapok valamit" érzés. Hiszen az érzések jönnek, mennek, elmúlnak, változnak, az érzésektől nem vagyunk jobb, vagy rosszabb emberek.

Meg kellett magunknak engedni azt, hogy megijedjünk az új feladattól. Meg kellett engedni magunknak azt, hogy bár erre vártunk hosszú évek óta, elgyászoljuk a Gergő előtti időszakot, amikor édeskettesben délig fetrengtünk az ágyban. Meg kellett engedünk magunknak azt, hogy Gergőt nem szerettük meg azonnal szívünk teljes szeretetével, hanem ez szépen lassan alakult ki. Meg kellett engednünk magunknak azt, hogy tehetetlenek és eszköztelenek voltunk eleinte, amikor a mérges, hisztis és bizony a magával hozott nehézségekkel is szembe kellett néznünk. (Erről itt és itt részletesebben írtam.)

Egyetlen dolgot nem engedtünk meg magunknak: hogy visszaadjuk Gergőt, ennek még a gondolatával sem játszottunk el. Örökbefogadás esetén a párnak 30 napja van arra, hogy eldöntse, végleg össze akarja-e kötni az életét a gyerekkel; 30 nap alatt bármikor 20170226_154039.jpg"visszaadható" a gyerek. Gergő ex-gyámja szerint elég sok visszaadás történik (mármint ahhoz képest sok, hogy egynek sem szabadna történnie - ezért is írtam ezt a posztot), amiről azt gondolom, hogy nagyon méltatlan és kegyetlen egy kicsi gyerekkel szemben. A hosszú barátkozási folyamat alatt is bármikor nemet lehet mondani. Ha eddig eljutott egy pár, fontos, hogy felelősségteljesen tudjon dönteni, hiszen egy visszaadással eszméletlen rombolásokat és károkat tudnak végezni egy gyermek lelkében, aki eleve nem érti, mi történik vele. Erről csatolok egy képet, a barátkozás során készítettem; Gergő szeme tele volt félelemmel és bizonytalansággal, annak ellenére, hogy ez együtt töltött időt mindhárman imádtuk.

Azt hiszem, mostmár kijelenthetjük, hogy a mi esetünkben jól sült el az örökbefogadás. Tudjuk, hogy lesznek nehézségeink, tudjuk, hogy a kamaszkor gyötrelmes lesz mindannyiónk számára, de ez, ha Gergővel nyíltak és őszinték vagyunk, talán kevésbé lesz összefüggésben az örökbefogadással...

Ma vagyunk együtt 11 hónapja. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr4313656394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok