Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Meglátni és ....

Ma egy éve, hogy először találkoztunk Gergővel.

A tiszafüredi önkormányzaton ejtettük meg a "rápillantást"; a megbeszélt időpontnál jóval hamarabb odaértünk. Annyira izgultam egész úton, hogy Feri rámpirított, ha nem hagyom abba, visszafordulunk... Mire odaértünk, teljesen kész voltam. Mondtam, hogy vagy hánynom kell, vagy sírnom; Feri javasolta a hányást, mert az szerinte kevésbé látszik. :)

Bementünk és megkerestük Gergő ügyintézőjét, aki bevezetett minket egy szobába. Gergőék még nem érkeztek meg, várakozzunk kicsit. Meleg is volt, izgultam is, csatakosra izzadtam magam... Jó kis kezdet...

Mikor Gergő és a nevelőpapa megérkeztek, egy másik szobába vitték be őket, hogy egy kicsit akklimatizálódjanak, hozzánk meg bejött az ügyintézője és a gyámja egy előzetes beszélgetésre. Megkérdezték, hogy van-e kérdésünk... Ettől a kérdéstől mattot kaptam. Csak kérdésünk volt. Egy bibi volt, én abszolút nem voltam észnél.  Feri pedig a higgadt és nyugodt álarcát fölvéve, egy mondatot nem mondott, izgalmasabb szitukban mindig boldogan hagyja, hogy én csináljak magamból teljesen hülyét. Ennek a szerepemnek eleget is szoktam tenni... Így hát, hogy most is hű legyek önmagamhoz, elővettem a kérdésekkel teleírt listámat, de miután olvasni sem tudtam, inkább improvizáltam. És feltettem az első kérdést: "Cuki?" - A gyámja, egy nagyon helyes nő (utólag kiderült, hogy ő is és Gergő ügyintézője is legalább annyira izgultak, mint mi) elkezdett nevetni és megnyugtatott: "Nagyon cuki". A következő kérdésem az volt, hogy "Fog minket szeretni?" - Erre is válaszoltak tisztességesen, de utána föladtuk. Mondtam nekik, hogy bocs, de most nem tudok értelmeseket kérdezni. Közben kinyitották az ablakot, mert szerintem látták, hogy kissé átlényegültem... :)

Átmentünk a másik szobába és ott volt egy nagyon ijedt, riadt szemű kisfiú. Amit jelen esetben megértettünk, mi is be voltunk tojva. A nevelőpapa két lába között ácsorgott és ahogy meglátott minket... elkezdett lefelé görbülni a szája - basszus, én ilyet még csak rajzfilmen láttam... és hátat fordított nekünk. Bemutatkoztunk, beszéltünk néhány mondatot a nevelőpapával, majd leültünk a földre. Először próbáltuk Gergőt bevonni, de nem ment, így ketten kezdtünk el játszani. Vittünk kisautót és ott, 3 idegen felnőtt előtt brümmögtünk, tütűztünk, csikorogtunk kanyarodás közben... Gergő egy kis idő múlva felénk fordult és elkezdett érdeklődni, úgyhogy már rá is felgurult a kisautó, egészen a pocakjáig... volt még néhány játék a szobában, plüssállatok, kockák, teljesen belendültünk a játékba és kb 20 perc után, mikor már Gergő egészen érdeklődött, a nevelőpapa egyszerűen megfogta, betette Feri ölébe és mindhárman ultragyorsan elhagyták a szobát. Gergőnek újra legörbült a szája, ahogy nézett utánuk, úgyhogy elkezdtem énekelgetni neki, meg a mackók táncra perdültek a levegőben stbstb. Végülis közel egy órát voltunk hármasban, Gergő nem sírt, a végére már nevetgélt, puffasztott kukoricával etettük egymást, szóval az első találkozás valóban jól sikerült. Mikor már mentünk haza és még ott voltak a parkolóban, elindult felénk, odamentünk hozzá, pápáztunk... Abban az egy órában eldőlt, hogy mi nagyon szeretnénk őt. (Az első találkozásról egyébként nem készült fotó, mert határozottan felhívták rá a figyelmünket, hogy nem fotózhatjuk le, mi pedig nem akartunk kapásból szabályszegéssel indítani. A csatolt fotó a napokban készült.)gergo_most.jpg

Mielőtt találkoztunk Gergővel, elmentem a Pszichonénimhez. Javasolta, hogy egyetlen dologra figyeljünk közben, arra, hogy mit érzünk Gergő társaságában, illetve ellátott egy tanáccsal: amíg hazafelé tartunk, ne beszéljünk Gergőről. Hagyjuk ülepedni az érzéseinket.

Hazafelé más hangulatban mentünk, mint jöttünk. Visítva nevettünk azon, hogy milyen kérdéseket tettem föl. Kérdeztem Ferit, hogy oké, könnyű utólag okoskodni, miért nem mentett meg, közölte, hogy olyan csodásan kezeltem a szitut, kár lett volna belenyúlni. :) Hazafelé sok mindenről beszéltünk, de az elmúlt egy óráról alig-alig, és nem (csak) a Pszichonéni tanácsára. Annyira érzelemtolulásban voltunk, hogy képtelenek lettünk volna értelmes mondatokat alkotni.

Aztán egyszercsak hazaértünk. Beültünk egy gyorsétterembe. A tanfolyamon nagyon hangsúlyozták, hogy véletlenül se erőltessünk rá a másikra semmit, ezerszer megkértem korábban Ferit, hogy inkább legyen kíméletlenül őszinte, de ne "adja be a derekát". Ahogy ránéztünk egymásra, megkérdeztem: "szerinted?" - "igen" - "nekem is igen". És mentünk dolgozni. Hétvégén elkezdtük berendezni a gyerekszobát és szóltunk a családunknak és a barátainknak, hogy hamarosan megérkezik hozzánk Gergő. (Természetesen arról már tudtak korábban, hogy elindultunk ezen az úton.)

Hogy megszerettük-e kapásból? Határozottan állíthatom, hogy az az érzés, amit akkor éreztünk iránta, nagyon messze van attól, amit most érzünk. De beleszerettünk és mindketten (talán mindhárman?) éreztük, hogy nekünk innentől együtt vezet tovább az utunk. Ebben biztosak voltunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr4913645662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok