Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Karácsony... újra szeretlek!

Évek óta ez az első karácsony, amit vártam. Úgy igazán. Izgatottan, lelkesen.

Két évvel ezelőtt Szenteste zokogtam. Novemberben volt az első lombik kezelésünk, másfél hónap alatt nem tudtuk megemészteni, hogy nem sikerült. Hiába jött a december és a karácsony (amit egyébként évek óta utáltam már, mert nem hármasban vártuk), felkelni sem volt kedvem reggelente. Akkoriban sokat sírtam. Feri nem sírt. Csöndben hallgatott és szomorúan ringatott esténként.

Aztán jött a Szenteste és ahogy mentünk át a szüleimhez és bekapcsoltuk a rádiót az autóban, kitört belőlem a zokogás. Fájt, hogy mindenhonnan az folyik, hogy boldogság ezerrel, a facebookon azt látom, hogy ennek is megszületett, meg annak is, van akinek már fél éve, de azért masnit köt rá és a fa alá tolja... Kértem Ferit, hogy következő karácsonykor utazzunk el nagyon messzire, mert ilyen karácsonyt soha többé nem szeretnék...  Nem érdekel a dzsinglbellz és az ólájvantforkriszmaszizjúúúú... úgyhogy egy évre rá elutaztunk. Jó, jó, karácsonyra hazajöttünk, de azért más volt lebarnulva, kipihenve (egy kiadós hányós-fosós után megtisztulva) ünnepelni. Az pedig extra erőt és reményt adott, hogy megvolt a jogerős határozatunk, hogy hamarosan örökbefogadó szülők lehetünk. Reméltük, hogy ez a nagy utazás lesz egy ideig az utolsó nagy utazásunk. Tavaly már nem sírtam.

Idén az örömtől potyognak a könnyeim. Meg attól, hogy totál érzelgős lettem és mindenen meghatódom. December elején elkezdtük Gergővel gyártani az ujjal pöttyözött, maszatolt csillag alakú ajándékjelölőket, a mézeskalácsot,

20171223_211704-1.jpg

aminek egy jó részébe Gergőkém belenyomta a kis ujjlenyomatát (és karácsonyra már szinte el is fogyott), a képeslapokat, amiket elküldtünk a szeretteinknek. Kandíroztunk és likőröket gyártottunk. Napközben madáretető-moziztunk, amikor látta, hogy a cinkéink bandáznak az etetőben, odavitt két széket a teraszajtó elé, egyet magának, egyet nekem. Már csak a popcorn-kóla hiányzott.

Esténként készítettem neki az "én-könyvet", ami az ő történetéről szól. Benne vannak a barátkozás során róla készített fényképek, amiket látva még mindig elfacsarodik a szívem (csak utólag tűnt fel, mennyire bizalmatlan-bizonytalan-kérdő tekintete volt: kik vagytok és meddig lesztek velem?), a hajtincse, amit az első fodrászkodásnál tettem el, az első (második, harmadik) lábnyoma, amit cipővételhez rajzoltam körbe. Fényképek a nyaralásról, a nevelőszülőkről, a gyámjáról, akit örökre a szívünkbe zártunk. A visszalátogatásról készült fénykép, az első rajzocskája, az első festménye. Benne van az első anyák napi fotó.

Hálás vagyok a Sorsnak, a lelkeinknek, hogy ezt a  feladatot vállalták, Gergő szülőanyjának, a történet minden szereplőjének, az összes segítőnknek, a családtagjainknak és legfőképpen Ferinek. Gergő megismerésével végleg megbocsátottam a testemnek.

Boldog vagyok, hogy ez a mi történetünk. Boldog karácsonyt!

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr5913521877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok