Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Hiszti az utcán

Az első (és nagyon remélem, hogy utolsó) igazán rettenetes nyilvános hisztin vagyunk túl.... Épp a napokban olvastam egy WMN cikket (és alatta a hozzászólásokat) arról, hogy ki, hogyan reagál a nyilvános hisztire és hogy az anyuka miért nem tudja elnémítani visító szörnyecskéjét... Íme a mi történetünk....

A ma reggel két hónappal ezelőtt kezdődött, amikor ráléptem a cipőmmel egy kavicsra. Gergő a hátamon volt, így 15 kilóval több súly nehezedett rá hirtelen a sarkamra; csillagokat láttam a fájdalomtól. Utána persze csillapodott, azóta pedig hol jobb, hol rosszabb a helyzet, de szinte mindennap megállapítottam, hogy ez bizony még mindig fáj. Az elmúlt héten tudatosult bennem, hogy ez nem fog elmúlni magától és el kellene mennem egy orvoshoz, mert sokszor már csak lábujjhegyen tudok járni..

Ma reggel - pont mint máskor - hátamon Gergővel elindultunk a fejlesztésre. A villamosig majdnem egy km-t kell gyalogolni, ezt normál esetben 10-12 perc alatt abszolváljuk. Ma csak vánszorogtam, sántikáltam, minden lépésnél felszisszentem... Annyira fájt, hogy fogalmam sincs, hogy jutottunk el a villamosig, de ahogy fölszálltunk, levettem hátamról Gergőt, úgy döntöttem, ma már nem cipelem tovább - magamat sem bírom el. A villamostól már nem kell sokat menni, így max. azt kockáztattam, hogy ha leteszem őt, kicsit lassabban érünk oda, mint máskor - de tekintve az állapotomat, lehet, hogy így voltunk gyorsabbak.

A fejlesztés lement, Gergő nagyon ügyes volt. Végig figyelt, koncentrált, minden feladatot ügyesen megcsinált. Nekem közben csöndben sajgott a lábam, időnként bele-belenyilallt, úgyhogy elhatároztam, hogy mihamarabb felkeresem az orvost. A fejlesztések után a hazavezető utat Gergő saját lábon teszi meg - nem sietünk, alvásidőre így is pont hazaérünk. Ahogy sétáltunk a villamos felé, Gergő egyszercsak összerogyott. Mint egy rongybaba. Az előzménye mindössze annyi volt, hogy nem engedtem, hogy kirohanjon az útra. Kicsit pipa lettem, Gergő a földön fetreng (huncutul vigyorogva), én meg pontosan tudtam, hogy nem tudom cipelni, mert örülök, hogy nem négykézláb megyek. Kicsit ácsorogtam mellette, hirtelen fölpattant és visszafelé kezdett rohanni ezerrel. Utána kiabáltam, hogy jöjjön vissza, mert nem tudok szaladni. Tudtam, hogy harmatgyenge próbálkozás, de ma hatott. Nevetve visszanézett és mikor látta, hogy nem nevetek, visszajött magától. És újra összerogyott.

Már nem tudom hogyan, valahogy, többszöri összeesés után elvonszoltam a villamosig. Villamosra föl, szerencsére volt üres hely, leültünk oda. És ekkor valami történt vele. Először csak elkezdett vinnyogni és a táskám felé mutogatott. Sorban előszedtem, ami érdekelheti: iszóka - kiverte a kezemből, messzire repült... utánamentem. Elővettem a péksütit, amit fejlesztés után mindig betol hazaúton, most az sem kellett. És egyre hangosabb lett. Én meg egyre idegesebb. Próbáltam elcsitítani, ölembe vettem, szembe ültettem magammal. Addigra már üvöltött és rúgkapált, ahogy magamhoz öleltem, a kabáton keresztül lilára harapta a karomat. Idejét sem tudom, mikor harapott utoljára, de úgy tűnik, idegállapotban volt. Én is idegállapotba kerültem, úgyhogy a tervezett 7 megállóból a másodiknál leszálltunk. A villamoson ülők ennek nyilván örültek, a megállóban állók kevésbé.

Reméltem, hogy picit lecsillapodik (velem együtt) és mire jön a következő villamos, lenyugszik. Hát nem... Közben rájöttem, hogy valószínűleg iszonyú fáradt lehet (máskor is elfárasztja a fejlesztés, de most tényleg nagyon koncentrált végig), és nem megoldás, ha még várunk egy-két villamost, mert egyre jobban belecsúszunk az alvásidőbe. Így hát, a karomba vettem Gergőt - pont mint amikor a menyasszonnyal átlépik a küszöböt - és az üvöltő, merev testű, rúgkapáló kisördöggel felszálltunk a következő villamosra. Minden hely foglalt volt, és senki nem akart megmoccanni. Mivel kapaszkodni nem tudtam, kivételesen megkértem az utasokat, hogy valaki adja át a helyét. Miután leültünk, 5 megálló még hátra volt, Gergő üvöltött, de igazán... Borzalmas volt. Én pedig odahajoltam a füléhez és a mostanában kedvenc dalocskáját kezdtem el suttogva énekelni neki - kb. 2 megálló volt, mire lenyugodott annyira, hogy csöndben hüppögve hallgatott. A szemem sarkából láttam, hogy egy idősebb hölgy bólogatva nyugtázta a helyzetet, leszálláskor megdicsérte Gergőt.

Végülis megoldottam. Valahogyan hazakeveredtünk, Gergő evés-ivás-minden-nélkül azonnal kéredzkedett be az ágyába, 4 perc múlva már aludt is. Nekem órákba került a regenerálódás. És azon gondolkoztam, hogy milyen undokság néhány perc alapján megítélni egy anyát-apát-gyereket-nevelési módszert-életvitelt stb., amikor például ez a hiszti legalább 40 percig kitartott és legalább három fejezetre osztható. És az első felében én is igen szarul reagáltam rá, amikor másra sem tudtam gondolni, mint előbb a fájós lábamra, utóbb a szétharapott karomra.

Utólag biztos vicces lesz ez a sztori. Most még nem az. Mindenesetre holnap megyek orvoshoz...

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr2013085912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok