Bombanyu

Bombanyu már nem robban

Az első hat hónap - az "átmeneti időszak" vége

Több mint fél éve élünk együtt Gergővel, vagyis letelt az "átmeneti időszak". A mondatnak több hangsúlyos eleme van, ezek közül - már nem annyira - kezdő anyukaként az ÉLÜNK szóra hívom föl a figyelmet. MINDANNYIAN élünk. Nem voltam mindig biztos abban, hogy például én túlélem-e az első időszakot... (Gergőről már nem is beszélve. :) )

Az örökbefogadással foglalkozó szakemberek átmeneti időszaknak az első fél évet tartják, ennyi idő alatt egy gyerek teljesen beépül a családba, biztonságban érzi magát és tudja, hogy a végleges helyén van.

Az elmúlt fél év nagyon nehéz volt. Az első 3-4 hónapban alig-alig volt olyan 5 perc, amikor szabad volt mindkét kezem. Az idő nagy részében (és ezt most kérem szó szerint érteni) a következőket csináltuk otthon, vég nélkül: kézen fogva bolyongtunk céltalanul a nem túl nagy lakásban; Gergő mellett ülve, egy pillanatra sem elkalandozva figyeltem, ahogy 1-2 percekre leköti valami (amit játéknak, pláne közös játéknak nem igen lehet nevezni), ha mégis rövid időre másfelé néztem, határozott hisztivel jelezte nemtetszését. Órákon át feküdtünk a nagyágyon és simogattam a hátát, haját, arcát közben mondókáztam, énekeltem neki (fura módon szereti a hangomat). Két bolyongás, kukucsozás, 1-2 perces pepecselés között meg könyvet olvastunk, meséltem orrvérzésig, mondókáztunk és énekeltem megállás nélkül. Volt, hogy egyszerűen csak feküdt rajtam, hosszú-hosszú tízperceken át. Töltődött.

20170406_174455.jpg

A házon belül és a házon kívüli idők is nagyjából ebből álltak: mindent kézenfogva csináltunk. Gergő nélkül egyetlen pillanatot nem tölthettem: nem tudtam elmosogatni 2 tányért, nem tudtam kiteregetni 5 pólót, nem tudtam felvenni a nadrágomat, nem tudtam fogat mosni anélkül, hogy ne fogta volna a kezem és ha mégis muszáj volt, hogy elengedjem, nagy sírásban tört ki.  Az utcán meg természetesen kézenfogva motoroztunk. (Ez még mindig sokszor így van.)

Őszintén? Idegtépő volt. Persze nem külön-külön: imádom őt simogatni, bogarászni a haját, napról-napra figyelni a szókincse fejlődését, látni, ahogy az 1-2 perc helyett már akár 5 percig is el tud molyolni. De napi nettó 10 órában.... és csak azért 10 órában, mert amint hazajött Feri, onnantól kezdve rácuppant. Néha tényleg attól féltem, hogy kihullik az összes hajam... 

Eredmény?

Gergő mostanra egy kiegyensúlyozott, huncut, nagyon pajkos kiskölyök lett, akiből árad a humor. Irtó cuki és nem telik el úgy nap (mit nap, óra!), hogy ne nevettetne meg minket valamivel. Még mindig nem ad nekünk puszit (állítólag akkor ad majd, ha már úgy érzi, hogy eleget kapott és vissza tud belőle adni). Legalábbis az arcunkra. A bibinkre igen, a fényképünkre igen, a testünk minden részére igen. Nagyon várjuk, hogy az arcunkra is adjon és ezt ő maga is tudja, úgyhogy legújabb játéka, amivel jó két hete nap mint nap megtréfál: megkocogtatja a karomat, és ha odafordulok, ad egy nagy, látványos, cuppanós puszit valamelyik plüssállatának. Közben rám sandít huncutul és mikor méltatlankodó fejet vágok, hatalmas kacagásban tör ki. :)

Amikor elhoztuk, nagyon durva dolgokat produkált. Többek között jaktált. Ez mára annyira elmúlt, hogy egy-két alkalommal láttuk csak nála, de már az is nagyon elenyésző mértékű, rajtunk kívül csak szakember vehetné észre. A fejét verte a földbe rendszeresen. Ez időről-időre elmúlik, aztán újra kezdi, de egyre kevésbé. Még mindig úgy gondolja, hogy ez egy érv lehet a hisztiben, aztán mikor látja, hogy nem, akkor egy-két hétre elfelejti, majd újra próbálkozik vele. Vagy ha tehetetlenül dühös, akkor is alkalmazza még időnként. Remélem, hamarosan teljesen abbahagyja. Régen, ha megütötte magát, csak sírt egymagában, eszébe sem jutott vigasztalásért odabújni hozzánk. Mostanra minimum elvárás, hogy bármilyen kicsi buccanást is szóvá tegyünk: "hoppá, bebuccantottad a kis fejedet?", akármilyen iciripiciri is az a sérülés. Ha észrevettük, akkor kerek a világ, mehet is tovább. Ha nem vettük észre magunktól, akkor odajön és közli, hogy "bi" (mármint bibi), olyankor megsimogatjuk a fejét, vagy a fájós testrészét és béke van. Mostanra minden bibijét meg kell puszilgatnunk, még az anyajegyét is.

Nagyon komoly fejlődésnek is indult. Fél év alatt nőtt több mint 7 centit, 4 kilót és 4 lábméretet! Ezt is mondják, hogy örökbefogadás után, ha biztonságban érzi magát egy gyerek, beindul a fejlődése. Minden szinten. Úgy hoztuk el, hogy még a nevére sem hallgatott és nem értette, amit mondunk. Mostanra, bár még nem beszél a klasszikus értelemben, mindent ért és rengeteg szót tud aktívan, passzívan. Amikor először rátettük kismotorra (nem tudtuk, hogy még nem motorozott soha), felborult, egész egyszerűen eldőlt. Még szerencse, hogy tél volt és be volt bugyolálva szkafanderbe. Mostanra alig érjük utol, ha elengedi a kezünket. (Úgyhogy a kézfogáshoz kezdek én ragaszkodni. :) :) )

A korábban általam "panaszolt" csapkodások, ütlegelések száma is nagyon komolyan visszaesett. Néha még egy-két gyámoltalan ütéssel megpróbálkozik, de minden alkalommal határozottan megfogjuk a kezét, hogy "nem". És mondom neki, hogy elhiszem, hogy pipa, de attól még nem bánthat senkit, minket sem. A dühének a kezelése is elindult egy jó irányba: múltkor épp a fürdőszobában voltam, amikor megtiltottam neki valamit (asszem a WC papírt akarta letekercselni a gurigáról). Látszott, hogy nagyon dühös. Hogy annyira dühös, hogy csak na. Néhány pillanatig állt egy helyben, nézett körbe, hogy hogyan büntessen meg engem. Hirtelen kirobogott a fürdőszobából és jól lekapcsolta a villanyt. :) Ja, és már rég nem rugdos pelusozás közben. Sőt, ha szeretné, hogy cseréljem, megfogja a kezemet, bevisz a szobájába, előveszi a pelenkázószivacsot, ráteszi a tiszta pelust, lefekszik és vár. Néha még a lábát is felemeli, biztos, ami biztos.

És hogy én milyen vagyok? Sokkal türelmesebb! Nem tudom, hogy ez azért van, mert megedződtek az idegeim, vagy áthelyeződtek a prioritások, hogy magabiztosabb vagyok-e, vagy egyszerűen csak azért, mert még sokkal-sokkal jobban szeretem. De a korábbi nagy kiborulások visszafogottabbak lettek és ritkultak.Gergő már nem önti ki a dolgokat a földre (hozzáteszem, kurvakomolyan veszem, ha azt mondja, hogy "nem", vagy hogy "e" (elég)). Nehezebb kihozni a sodromból (kivéve reggel), nem borulok ki "apróságokon". Éppen ma történt, hogy kézen fogott és büszkén megmutatta, hogy már milyen szép köröket tud rajzolni (mostanában ezeket gyakoroljuk) - a falra. Hát, nagyon nehéz volt hirtelen megfelelő módon reagálni. Nevetést elfojtva megdicsértem a köröket, és hozzátettem, hogy de ne a falra rajzoljon legközelebb; van saját füzete...

Safival is nagyon jól alakul a kapcsolatuk, bár ez elsősorban Safin múlik. Gergő már nem kergeti, cserébe Safi már rég nem megy el a közeléből, sőt szokott hasát mutatva, teljes elengedettségben aludni a jelenlétében. Egy ideje, ha Gergő elkezdi simogatni, dorombol neki. Gergő pedig ráfekteti a kis fejét az oldalára, hallgatja, majd elégedetten megállapítja: "bo" (dorombol).im3_7724.jpg

Feri pedig nagyon szuper apuka (máramikorszuper), büszke is magára. Azért ha úgy látom, túlságosan elégedett magával, az orra alá dörgölöm, hogy napi másfél órában könnyű szuperapukának lenni. :)

Kb. így vagyunk, édes négyesben Safival együtt. Múlt héten kaptunk néhány órás kimenőt Anyukáméktól, Ferivel elmentünk vacsizni. És megállapítottuk, hogy most nagyon jó nekünk. 

Ennyi. (2. fotó: VirgArt)

A bejegyzés trackback címe:

https://bombanyunemrobban.blog.hu/api/trackback/id/tr8112943037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Bombanyu

Tabuk nélkül az örökbefogadásról, a gyermeknevelés nehézségeiről, örömeiről és egy kezdő anyuka bénázásairól.

Friss topikok