Ellepték a garázsunkat a rendőrök...

Délelőtti gyerekprogramról jöttünk haza, gyanútlanul hajtottam a garázsba. Meglepően sok embert volt lent, az egyik közülük maszkos, mellényes, fegyveres... Átfutott az agyamon, hogy hogy fogom kimagyarázni: már a garázsajtóban kikapcsoltam a biztonsági övemet... Próbáltam laza maradni, hogy ne látszódjon rajtam, majd' összefostam magam és gondoltam, leparkolok a helyünkre, a szokásos, már ezerszer begyakorolt módon. Nem ment, elsőre majdnem beletolattam a parkolóhelyünk mellett lévő oszlopba. Újrapróba. Másodszorra a másik oldalunkon álló autót zúztam le szinte. Namégegyszer. Khmmm... kb. 5centire álltam (volna) a szomszéd autótól. Na akkor most... Negyedszerre megint az oszlopot akartam lekoccolni... Nagyon kellemetlen volt, Gergő, mintha megérezte volna a kínomat, vigasztalásképpen küldött egy puszit, én meg elkezdtem nevetni. Gergő imádja, ha nevetek, velem nevet ő is. Hangosan. A maszkos segített, mutatta, meddig menjek előre, merre tekerjem a kormányt. Nagy nehezen beálltam, vagy inkább mondjuk úgy, hogy sok szerencsétlenkedés után végül feladtam. Annyira ráálltam a mellettünk lévő autóra, hogy csak a korábban oly sokszor begyakorolt jógapózok alkalmazásával tudtam kiszállni. (Néhány órával később a beszálláskor inkább az anyósülésről másztam át...)

Nevetve mondtam az odagyűlt rendőröknek, hogy azért máskor ügyesebb vagyok, most mintha kicsit zavarba hoztak volna. Megnyugtattak, hogy már megszokták, ne izgassam magam. Próbáltam kérdezősködni, mi van, persze nyilván nem mondtak semmit.

Gergő kiszállt az autóból, elkezdett először pápázni nekik, meg cukiskodott velük (a rendőrök egy emberként integettek vissza), majd közéjük akart szaladni, ahol éppen helyszíneltek vagy mi - hát ezt nem engedtem. Valahogy úgy éreztem, hogy nekünk most nagyon gyorsan el kéne hagynunk a terepet. Szóltam Gergőnek, hogy megyünk, erre mit tesz a drága? Végighasalt a földön, lekönyökölt és tenyerébe tette a fejét, jelezve, hogy ő márpedig mozizni fog. Innen.

Végülis, kisebb közelharc árán, égő fejjel, iszonyú zavarban, elhagytuk a színhelyet (köszi Gergő!), beszálltunk a liftbe és ... végre kitört belőlem a nevetés. :)

Mondanám, hogy itt a történet vége, de délután vásárolni mentünk. Lelkesen húzogatta, tologatta a kosarat az áruház egyik végéből a másikba (nekem már mindennel tele volt a kezem, mert sokszor azt sem tudtam, merre jár a gyerekem), majd mikor megkértem, hogy mostmár tolja a pénztár felé a kosarat, olyan hisztit levágott, hogy kapásból a sor elejére engedtek minket. Ha azt mondom, hogy nagyon kínos volt a helyzet, vajon elég híven fogalmaztam? A pénztáros megnyugtatott, hogy max. egy évig tart. Remélem, addig nem hullik ki az összes hajam...