A napokban egy (még) gyermektelen barátnőm félve tett föl nekem néhány kérdést, amik a posztjaimmal kapcsolatban fogalmazódtak meg benne. Asszem ezek azok a kérdések, amiket nem nagyon beszélnek meg egymással az emberek, így hát a feltett kérdéseket és a válaszaimat megosztom itt is, hátha ezzel segítek valakinek eloszlatni a kétségeit. (A kérdéseket amúgy írásban beszéltük meg, ezeket kis változtatással, kiegészítéssel teszem itt közzé.)

Senki ne higgye, hogy én magamtól vagyok ilyen "okos", több helyről kérhettem és kértem is segítséget, Gergő megérkezése után/óta pont ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.

Mit mond a pszichonéni, normális az, hogy Gergő harap meg csapkod? Mármint hogy ezt el kell tűrnöd? Vagy fel kell lépned inkább ellene?

Igen, normális. Minden gyerek bántja valamilyen módon a szüleit (vagy azokat, akikben teljes mértékben megbízik), mert a frusztrációját még nem tudja levezetni, nincsenek eszközei. (Amúgy ez jó jelnek számít, mert ez azt jelenti, hogy a gyerek el meri magát engedni, tudja, hogy bennük megbízhat.)

De nem vagyunk kötelesek tűrni, ezt kell a szülőknek megtanulni, hogy ők milyen eszközöket használhatnak, amíg  a gyerek megtanulja, hogy mit lehet, és mit nem, hogyan mutathatja ki és fejezheti ki az érzelmeit "oké" módon, hogyan vezetheti le a feszültségét (pl. püfölhető párna). Én ezt még tanulom. Az amúgy nem is jó, ha az anyuka hagyja, mert akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy anyut lehet bántani. Én például egy darabig úgy pelusoztam, hogy ő a földön feküdt, én fölötte álltam, mert úgy nem tudott megrúgni.... azóta leszokott a pelusozás alatti rugdosásról.

Hogy bírod ki néha, hogy ne csapj oda reflexből?

Egyszerűen. Úgy értem, néha szívesen odacsapnék. De ez tényleg agyban dől el: hogyan várhatom el tőle, hogy ne bántson, ha én bántom??? Ehhez kell sok türelem: elmondani egy órán belül 60x, hogy "ezt NEM"!!! Lehetőleg nem felkapva a vizet.

(Utólag jutott eszembe egy mondat, egyszer egy Feldmár előadáson hallottam a szeretet definícióját: "Bánthatnálak, de nem teszem." - Ez szerintem egy szép gondolat, és sok nehéz pillanaton átsegít.)

Csak nekem előttem van az én gyerekkorom, meg a körülöttem lévő gyerekek. És soha nem vette a bátorságot egyikünk sem, hogy ráüssön az apukájára vagy az anyukájára. Nekem ez olyan összeegyeztethetetlen a saját tapasztalataimmal.

Erről nem beszélnek az anyukák, mert sokan azt hiszik, ők rontottak el valamit. Én is ezt hittem. Meg azt is hittem, hogy azért csépel ennyire, mert nagyon mérges rám, ránk, hogy kiemeltük abból a környezetből, ahol addig élt. De aztán megnyugtattak a szakemberek, hogy minden gyerek bántja a szüleit, más-más intenzitással. Lehet, hogy például a lányok szelídebbek, lehet, hogy Gergőben tényleg van egy extra adag frusztráció. Amúgy meg a környezetedben azért nem tapasztalod, mert általában a gyerekek ott a legdurvábbak, ahol biztonságban érzik magukat: otthon.. Gergő is általában a négy fal között, itthon csinálja. Házon kívül meg megy a cukiskodás.

De mitől frusztrált? Ő szerinted érezte, hogy a nevelőszüleinél nem állandó a helyzete? Azt gondoltam, hogy ha megerősítitek abban, hogy ti mindig szeretni fogjátok és sosem hagyjátok el, akkor erre megnyugszik.

Ez nem megnyugvás kérdése. A 2-3 évesekre jellemző a dackorszak. Ez az az időszak, amikor az akarata már nagyobb, mint a szókincse. Nem tudja elmondani, mit akar és ez iszonyat frusztráló lehet. Minden gyerek kiborul tőle, persze minden gyerek más habitusú. Valószínűleg Gergő picit akaratosabb gyerek. Mindennek van oka. Ezért nem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy hisztizik, mert tuti van rá oka, csak nem tudja elmondani és mi sem értjük mindig meg, mi a baja. Borzasztó lehet. Mi, felnőttek is milyen frusztráltak tudunk lenni, ha nem jut eszünkbe egy szó, vagy elfelejtjük a mondat végét. Arról nem beszélve, hogy sokszor be sem tudják azonosítani, hogy mi bajuk van, például most olvastam egy cikket, hogy még ötévesen is hajlamosak minden fájdalomérzetnél a hasukra bökni, mert még nem tudják elválasztani egymástól a testi érzeteket.

Visszatérve a nevelőszülőkre: azt nem hiszem, hogy érezte, hogy mi ott a baj, tudod, ha valamit nem tudsz, az nem fáj. Az viszont látszik rajta, hogy imádja a figyelmet. Biztos, hogy nálunk jobban érzi magát, de ezt sem tudja elmondani. Nem tudja, hogy mi örökre vele maradunk-e. Ez is ébreszthet benne félelmet, bár remélem, ez azért egyre kevésbé.

*****

Az alábbi kép sokat segített annak a beazonosításában, hogy pontosan mikor harap meg, mikor tépi meg a hajamat: szombat délután fölkéredzkedett a hátamra hátihordozóban. Annyira jól éreztük magunkat főzőcskézés közben, hogy megkértem Ferit, hogy fotózzon már le minket. Hirtelen Gergő belecsimpaszkodott a hajamba és fotón tisztán látszik, hogy tök jól érzi magát. Visszaidézve a fájdalmas helyzeteket rájöttem, hogy nem csak a frusztráció kezelésére nincsenek még eszközei, hanem a felfokozott örömének, a túlzott jókedvének, kitörő boldogságának a kifejezésére sem.

Úgy tűnik, még sok mindent meg kell neki tanítanunk...