Az elmúlt pár hónapban sokféle reakcióval találkoztunk, ezekből osztok meg néhányat...

Milyen jó emberek vagytok!

Na igen. :) Persze, igyekszünk (mi is) úgy élni, hogy ne bántsunk másokat, de pusztán azért, mert örökbefogadtunk, nem vagyunk jók és főleg nem vagyunk jobbak, mint azok a szülők, akik vérszerinti gyereket nevelnek. Nem vagyunk jobbak, mint más emberek.

Azért indultunk el ezen az úton, mert nagyon szerettünk volna gyereket és nekünk nem lehetett vérszerinti.

De jó, hogy Feri ilyen elfogadó / ennyire szeret téged! Az én férjem ezt nem tenné meg...

Az örökbefogadás egy hosszú-hosszú folyamat eredménye, biztosan van olyan is, aki kihagyja az orvosi rutint és egyből ebbe az irányba indul, de azért nem ez a jellemző.

Az, hogy mi eddig eljutottunk, hosszú évek eredménye. Amíg el nem indultunk ezen az úton, a korábbi időszakot a számos orvosi vizsgálaton és beavatkozáson túl rengeteg sírás, át nem aludt éjszaka, elbizonytalanodás, önutálat jellemezte. Volt, hogy annyira gyűlöltem magamat, hogy Ferit sem tudtam szeretni igazán. Valóban csoda, hogy együtt maradtunk, mert egy ilyen időszakot nehéz túlélni, de az is biztos, hogy eléggé embertpróbáló és jellemformáló időszak volt. Utólag már egyáltalán nem bánom, hogy így történt. Azok a párok, akik ezt átélik, együttmaradnak és még mindig szeretnének gyereket, azok örökbefogadnak. Ma senki nem tudja eldönteni a társáról (és magáról sem), hogy öt év múlva, egy ilyen időszak után mennyire lenne elfogadó. Feri sem, és én sem így indultunk neki 5 évvel ezelőtt a gyermekvállalásnak.

Ó, ti szegények!

Őszintén szólva, ezen a reakción meglepődtem. Mostmár nem vagyunk "szegények". Két évvel ezelőtt tényleg nagyon boldogtalanok és szomorúak voltunk, de mostanra teljesült a vágyunk és van egy édes, egészséges (rosszcsont) kisfiunk.

Hogy tudod szeretni? Nem a vérszerinti gyereked...

A férjem sem a vérrokonom, mégis szeretem.

Egyszer majd hálás lesz nektek!

Nem azért fogadtuk örökbe Gergőt, hogy hálálkodjon nekünk és ez a legutolsó, ami eszembe jut, ha az örökbefogadásra gondolok. Önmagában az örökbefogadás miatt szerintem nem hálás egy gyerek. Ha úgy tudjuk nevelni, hogy jó kapcsolatunk legyen vele (őszintén, nem eltitkolva a származását, hitelesen, odafigyelve, szeretve stb.) és jó ember lesz, akkor jól végeztük a dolgunkat. De nem szeretném, hogy "hálás" legyen nekünk, bőven elég, hogy én nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy összehozott minket.

Ha a saját gyereked lenne....

Gergő a saját gyerekem. Nem én szültem, nem az én vérem folyik benne, de ő az, akihez felkelek éjszaka, akivel együtt sírok, együtt nevetek, ő az, akinek fogom a kezét elalváskor. Ő az én drága, saját kisfiam.

Hú, lehet, hogy pont most fogsz teherbe esni...

Gondolom, ez egy vigasztalásnak szánt mondat, de minket, örökbefogadókat már nem kell vigasztalni. Köszönjük, mi már jól vagyunk! Ha nem így lenne, hanem titokban még mindig vérszerinti gyermekre vágynánk, az őrületes kicseszés lenne az örökbefogadottal (és saját magunkkal) szemben. És előrevetíti az örökbefogadás sikertelenségét is.

De tényleg, végre elmúlt a "kötelező szex" időszak ("drágám, félidő van, bújjunk össze, nem érdekel, hogy éppen kilóg a beled és amúgy most nekem sincs kedvem hozzá"), ami azért rendesen megterheli a kapcsolatot. Visszatért az örömszex, nincs sírás a menzeszeknél. Nincs teher, nincsenek elmorzsolt könnycseppek, nincs nagy nyelés és félrefordulás egy-egy gömbölyödő pocak láttán. Van helyette felszabadult ordítozás kiöntött kakaó esetén. Mennyivel jobb ez! :)

Milyen nő az, aki képes eldobni a gyerekét?

Rengeteg sors van és nem ítélhetjük el az örökbeadókat a döntésük miatt. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, átlagemberek: kábé rendben van az életünk, van munkánk, van lakásunk, van társunk, aki szeret és nem hagy el, ha bejelentjük, hogy babát várunk, vannak szüleink / testvéreink / segítőink, van víz-villany-gáz az otthonunkban, nem vagyunk 16 évesek, akik azt sem tudják, hogy kerül a baba a pocakjukba, mert hiányoztak a bioszóráról. Nem hajtott ki minket az apánk az útszélére, hogy meglegyen a betevő falat, nem erőszakoltak meg minket, amiből született egy gyerek, nem vagyunk betegek, nem vagyunk túl idősek, akik már azt hitték, nekik már nem lehet gyermekük... Ezerféle sors van, és én személy szerint azt gondolom, hogy gyermeket örökbeadni (az abortusz helyett) igenis egy nagyon felelősségteljes döntés. Azt jelenti, hogy tudja: más jobban tudna gondoskodni a gyermekéről, mint ő.

Nem ismerem Gergő vérszerinti anyját, és semmit nem tudunk róla, de sűrűn gondolok rá. Remélem, egyszer lesz alkalmunk megköszönni neki, hogy így döntött.

Befejezésként két kedves reakciót megosztok Veletek.

Amikor Gergőt először levittem a lakóparkba, odasétáltunk a portáshoz, egy hatalmas mackóhoz és mondtam neki, hogy be szeretném mutatni a kisfiunkat, akit néhány napja fogadtunk örökbe. A portásunk csak állt, egy szót sem szólt. Halkan megszólalt: "menjetek innen gyorsan". Nem is értettem, tök ledöbbentem. Aztán hozzátette: "mindjárt sírva fakadok". Nagyon meghatódott, Gergőt azóta is imádja.

A másik sztori: régóta nem járok egyetlen fodrászhoz, amikor útbaesik valamelyik bejelentkezés nélküli fodrászat, oda ugrom be és pikk-pakk megigazítják a hajamat. Múltkor kértem Anyuékat, hogy addig kicsit foglalják le Gergőt, de Gergő egyszerűen nem akart leválni rólam. Az ölemben ült, míg vágta a fodrász a hajamat és szorosan tapadt hozzám az első 10 percben, aztán szerencsére Anyuék el tudták vinni. A fodrásznő mondta, hogy nagyon cuki a fiam, de jó tanácsként megjegyzi, nem annyira jó, ha ennyire anyás, próbáljam meg leválasztani magamról. Mondtam, hogy igen, tök igaza van, amúgy. De nálunk egy kicsit más a helyzet, Gergőt 3 hónapja fogadtuk örökbe. Megállt a kezében az olló, elkezdtek potyogni a könnyei és csak annyit mondott: "Nagyon szeretlek titeket".