Eredetileg nem terveztem ezt a bejegyzést, mert szerintem minden gyerek genetikailag cuki; ez kell ahhoz, hogy túléljék az első néhány évet... De úgy igazságos, ha ezt is megosztom veletek. Előrebocsátom, hogy ez a poszt nagyon, nagyon elfogult lesz, az a helyzet, hogy teljesen bele vagyok esve a fiamba... Annyira, hogy ezt viszont tényleg nehéz lesz szavakba önteni. Szívem szerint egész nap lenne egy fejkamera a homlokomon, hogy megörökítsem és mindig emlékezzek minden egyes mozzanatra. De amint elkezdtem kamerázni (na, nem a fejemmel, hanem a mobilommal), azon nyomban elkezd iránta érdeklődni és vége is van annak a gyönyörű pillanatnak. És kezdődik egy másik.

Nem nagyon értem, hogy mitől, vagy hogyan, de Gergő jókedélyű. Fura, hogy ilyen előzményekkel (szerencsére, azért nem túl brutál előzmények, de azért mégiscsak nehezített pályáról jött) hogyan lehet ennyire kedves és jókedvű. A humora is már kezd nyiladozni, az a helyzet, hogy egy csomószor szétröhögjük magunkat rajta. Szoktunk gondolkodni, hogy a humor, a kedvesség és a jókedv az vajon genetikus-e, vagy inkább környezetfüggő, de fogalmunk sincs. Talán genetikus, amit a környezet erősít, vagy gyengít.

Visszatérve a jókedélyűségére: van, hogy 10 perceken át lehet hangosan kacagtatni valami őrült bugyuta bohóckodással. Néha tök degeneráltnak érzem magam, de Gergő nagyon élvezi. Úgyhogy én is élvezem. És ilyenkor máris nem idétlennek, hanem eszelősen jófejnek gondolom magam. :) De ő maga is imád bohóckodni. Jó két hete mutattam Anyukáméknak, hogyan pancsoltunk a Velencei-tóban (két karommal köröztem és egyhelyben ugrálva sikongattam), hát ez annyira tetszett Gergőnek, hogy azóta is rendszeresen bemutatja, persze százszor viccesebben, mint én anno. És ha látja, hogy tetszik nekünk, még rátesz egy lapáttal. A humora meg... nemrég Feri várt minket a ház előtt, mi a játszóról jöttünk éppen. Gergő kiszúrta őt messziről, vagy 20 méterről elkezdett felé rohanni, hangosan sikítozva a boldogságtól, majd az utolsó fél méteren (amikor Feri már leguggolva, tárt karokkal várta őt) éles ívben elkanyarodott és tovább rohant. És kuncogva visszanézett apjára. Szeret nevetni, hangosan, sikongatva kacagni, őrültködni. Röhögve menekülni előlünk pelenkázáskor, öltözéskor.

Kedves is. A kisbabákat is és a nagyobb gyerekeket is nagyon szereti, spontán meg szokta őket simogatni, vagy egyszerűen átöleli őket. Persze ő is szokott durváskodni, de alapvetően tényleg nagyon kedves. Safit ugyan szereti inzultálni, de sokszor odalép hozzá és végigsimogatja. (Azért résen kell lennem, mert egy idő után elnagyolttá válnak a mozdulatai...) Kedves az ismerősökkel, barátainkkal, rokonokkal, de kedves az ismeretlenekkel is. Persze csak akkor, ha ott vagyunk, fogjuk a kezét és a másik nem mászik bele a kis intimszférájába. Amint a másik fél olyan mozdulatot tesz, amit Gergő soknak tart, már bújik is hozzánk, olyankor már nem olyan nagylegény. De amíg Gergő irányít, addig osztogatja a pacsikat, pápázik, puszit dob. Mindenkinek, akit arra érdemesnek talál. Múltkor egy hajléktalan párral haverkodott össze.

Hálás gyerek. Még nem beszél, mutogat, hogy mit szeretne. És amikor kitalálom, mire gondolt, felderül az arca és irtó édesen mosolyog rám bólogatva. Van, hogy már az előtt kitalálom, mit szeretne, mint ahogy benne megfogalmazódik, nahát akkor az az elismerő pillantás, az a grübedlis mosoly... (Ha rossz pillanata van, és épp nem találom el, mit akar, akkor viszont gondolkodás nélkül kiveri a kezemből...)

Nagyon szereti a testi kontaktust. Imádja, ha rajzolunk a hátára, és amikor mondom is, hogy mit rajzolok, akkor kommentálja, pl. itt egy cica - ci ,- itt meg a bajsza - ba, ez meg itt a farka - fa. Feri űrállomást és bolygókat szokott rajzolni, azt még nem szokta ismételni. :) Bármit csinál, csinálunk, 10 percenként fut oda hozzánk begyűjteni a puszikat, öleléseket, simiket, mikor mit. Hétvégén, ha a lakás különböző pontjain vagyunk Ferivel, folyamatosan jön-megy közöttünk. Szoktunk így tárgyakat küldözgetni egymásnak, Gergő meg lelkesen hozza-viszi őket. Elalvás előtt fogja a kezünket, időnként kinyúl a rácson a másik kezével, hogy adjunk rá puszit. Mostanában motorozni is kézenfogva szoktunk, azért nem mindig. Ha meg Feri is velünk van, mindkettőnk kezét fogná, így persze elég nehéz a motort irányítani. Amikor az arcát, orrát, szemét puszilgatom, lágyan, alig hozzáérve, elhaló hangon nyögdécsel: "oh-oh-oh", hát az egyszerűen imádnivaló.

Nagyon szeretem, ahogy a szemembe néz. Sokszor hosszú másodperceken át csak nézünk egymás szemébe, olyan igazán szerelmesen. Napközben néha felfekszünk a nagyágyra. Olyankor van, hogy csak fekszünk egymás mellett, egymást nézve (ez már tényleg nagyon nyálas), és van, amikor megcsillan a huncut fény a szemében és már tudom, hogy egy pillanat múlva elkezd visongva ugrálni, rám mászni, hancúrozni.

Nem tudom pontosan átadni, hogy mit érzek iránta, de csomószor spontán meghatódom tőle. Szoktam neki olvasgatni a "Nekem két születésnapom van" című örökbefogadós mesét (a második születésnap az

örökbefogadás napja), a mese maga is nagyon szép és már százszor fölolvastam neki hangosan és még mindig elcsuklik a hangom és olyankor suttognom kell, hogy ne hallja és bekönnyezik a szemem. Nem tudom, hogy lehetünk ennyire szerencsések, de biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek, a találkozásunk sorsszerű. Valaki nagyon szeret minket odafönt.

És tudjátok mi a legjobb? Hogy ez a nagy szerelem minden irányban működik oda-vissza hármónk között.