Gergő 4 hónapja van velünk. És hogy mi változott az életemben? (Ha lesz kedve Ferinek vendégposztolni, beengedem. :) ) Röviden: minden. Tegnap egész délután azon gondolkoztam, hogy mi maradt meg a régi életemből és hát nem jutott semmi eszembe.. Hol is kezdjem. Ezeket a szirupos cuccokat, hogy a szívem a testemen kívül van, és hogy nem tudtam, hogy ennyire is lehet szeretni, most hagyjuk.

1, Eltűntem. Megszűntem létezni.

Én, mint valaha volt individuum, nem létezek többé. Anyu lettem. Persze ez most kis sarkítás, de az eltelt időszak alatt egyelőre ezt érzékelem. Az első két hónap legnagyobb (és egyik legnehezebb) tanulsága az volt, hogy a "hogy vagy" kérdés esetén senki nem kíváncsi arra, hogy ÉN hogy vagyok. A kérdés kizárólag arra irányul, hogy Gergő hogy van. Eleinte párszor elrontottam, és véletlenül egyesszám első személyben válaszoltam. Hamar rájöttem, hogy rosszul feleltem a kérdésre. Régen csodálkoztam, hogy anyukák miért beszélnek mindig többesszám első személyben, de már tudom... csak így lehet átvinni az üzenetet... (légyszi, most ne árasszatok el hogy vagy kérdéssel, köszi!)

A játszótéri anyukákkal mindent tudunk egymás gyerekeiről, de nem tudjuk egymás nevét. Múltkor egy új anyuka megkérdezte a nevemet és kapásból rávágtam, hogy Gergő. Megismételte a kérdést nevetve, néhány másodpercig csak leesett állal néztem rá, próbáltam értelmezni a hallottakat és közben teljesen meghatódtam... az ÉN nevemet akarja tudni...

2, Megváltozott a szókincsem

Leggyakoribb szavaim a következők: ne(m), NEEEEEEE, ne dobd el, ne csináld, ne üss meg. De miután tudom, hogy a tiltó mondatok egy idő után hatástalanok, a top tízben még ezek szerepelnek: aúúúúú, ez fáj, hagyd abba (azonnal), óvatosan, Ó-VA-TO-SAN!!!! A top 20ban pedig benne van: ügyesen, úgy, látod-megy ez, és természetesen a szeretlek. Káromkodni is másképp káromkodok, bevezettem egy-két új kifejezést, úgyismint "jesszumpepi", "aztabitang", "tejóég", "irgumburgum" és "aztamindenit". Persze a keményebb helyzetekre a jól bevált fordulatokat használom...

3, Megváltozott a külsőm

Gergő megérkezése óta ledobtam öt kilót. Elég sokat rohangálok Gergő után. (Nem csak én, de Safi cicánk is sokat fogyott, ő Gergő elől rohangál.) Szívesen mondanám, hogy izmosodtam is, de ez nem igaz (legalábbis nem látványosan). Inkább csak az ízületeim sajognak (váll, könyök és hüvelyk és mutatóujjam közti rész, ahogy fölemelem a hónaljánál - sosem gondoltam volna, hogy egy emeléshez ennyire kell a hüvelykujj). A hajam vagy jóval hosszabb, vagy jóval rövidebb, mint korábban. Ritkán jutok el fodrászhoz. A ruhatáram egysíkúvá vált, néhány farmersortot és fölsőt variálok. Nincs is ennél jobb alkalom, csatlakoztam egy kihíváshoz, hogy így tiltakozzak a fast fashion miatti kizsákmányolás ellen: egy éven át nem veszek semmilyen ruhaneműt, textilből készült kiegészítőt, cipőt. Július elsején kezdtem, egyelőre tartom.

4, Megváltozott a lakás

A lakás egy csatatér. Mielőtt Gergő megérkezett, az alsó 100 centin csak a "nem-kár-érte" dolgokat hagytunk, de ahogy nő és pipiskedik és odatolja a kisasztalt, egyre magasabbra kell pakolni. És mindig minden elöl van, Gergő tesz róla. Naponta mosok föl, míg Feri Gergőt altatja, addig összerakom a lakást is, így legalább reggelig kinéz valahogy. Aztán kezdődik elölről. Mindenesetre fura érzés, régen este 8-kor moziztunk, sétáltunk a városban, iszogattunk a barátnőimmel, most meg felmosok. Jelentős különbség.

5, Nem fejezek be semmit egyszerre

Szeretek elmélyülni dolgokban. Írni, olvasni, dolgozni, beszélgetni, takarítani, teregetni, gondolkodni... Ez mostanában nem megy. Egy-egy esemény több óráig tart. Míg mosogatok, Gergő megfogja a kezemet, mert mutatni akar valamit, míg megmutatja, addig észreveszem, hogy valamit össze kéne szedni, míg összeszedem, Gergő kakil egyet, úgyhogy pelust cserélünk, míg pelust cserélünk, Gergő megéhezik, közben meg is szomjazik, közben lejár a mosás, de teregetés közben elkezd hisztizni és mindent ledobál az erkélyről (múltkor fél pár cipőm landolt, a földszinti szomszédok már kosárban gyűjtik a talált tárgyakat), és mire eszembe jut, hogy nem fejeztem be a mosogatást, eltelt két óra. Mondanám szívesen, hogy legalább a mosógép és a mosogatógép be tudja fejezni, amit elkezdett, de ez sem teljesen igaz, mert Gergő pontosan tudja, hogy mikor és hol kell kikapcsolni a programot... (általában a közepén).

6, Nincsen csönd

Ritkán van csönd. Napi alapzaj a halandzsázás, állathangok utánzása (pl. oroszlánüvöltés), illetve a már meglévő szótagok tökéletesítése. Ezt fűszerezik a hisztik, nyafik, jókedvű sikongatások, ordítások, spontán felröhögések. Múltkor a konyhában pakolásztam, odaállt mellém ordítani. Csak úgy. Figyeljek rá, gondolom. Megmutattam, én mit tudok. Kieresztettem. Meghökkent. Aztán elkezdett kacagni.

7, Ha mégis csönd van, akkor aggódhatok

Van, hogy csönd van. Az sosem jó. Egyszer Safi alomjával terítette be a padlót, szisztematikusan, minden négyzetcentiméterre bőségesen juttatva. Végülis örültem neki, mert alapos munkát végzett néhány perc alatt. De szereti virágfölddel beborítani az erkélyt, szívószálakkal, ropival a konyhát...

8, ... és a nyalánkságok

Anyuka barátnőim mesélték korábban, hogy nyitott ajtónál wcznek, de azt nem mondták, hogy a gyerek a térdükön ül közben... Nem is tudtam volna elképzelni, hogy valakivel együtt fogok wczni állandóan. De bármikor megyek, Gergő már kéredzkedik az ölembe. Mondókázzunk, lovagoltassam, puszilgassam. Eleinte bizarrnak éreztem a szitut. Mostanra már-már pavlovi reflexszé vált, félek, hogy ha elmaradnak ez irányú igényei, az anyagcserém is leáll.

Ha nem találunk valamit, akkor már pontosan tudjuk, hol kell keresnünk: a szemétben, vagy szerencsésebb esetben a szennyesben.

Szereti a testi érintéseket, öleléseket, puszikat, ezt az igényét örömmel szolgáljuk ki. Így a mindennapjaim jelentős részében valaki mindig ölelget, vagy elölről, vagy hátulról. Mivel ez a valaki kisebb, mint 100 centi, vagy a fenekembe, vagy a nemi szervembe van beépülve az orra... Legújabb játéka, hogy nekifutásból nekem rohan, a fenekem az ütköző. De spontán módon is előszeretettel fejelgeti a fenekemet, múltkor mellément és a csípőmet fejelte le. Két hétig hatalmas kék folttal mászkáltam. Akkor voltunk nyaralni.

Ha pedig nem ölelget és nem ütközősdit játszik, akkor úgy csinál, mint egy kis majomgyerek; rámépülve csimpaszkodik rajtam (matricázik), esetleg ujjamat fogva vezet mindenfelé. És ha az ujjaim foglaltak, akkor a lábujjamnál fogva húz a kiszemelt célpont felé.

A lista hosszú, Gergő pedig találékony, újabb és újabb csalafintaságokat eszel ki, nehogy ebben a nagy itthonlétben elpuhuljak. Tegnap pedig kimondta az első, kéttagú szót: "hoppá", egy egyszerű szónak még nem örültem ennyire. Tessék, ez is egy új dolog az életemben.