Az örökbefogadott gyerekeknek van néhány jellemzőjük, amik sokszor már csak élesben derülnek ki. Bár nyilván nem változtat semmit az érzéseinken, amiket a választott kicsi iránt érzünk, de nekem néhányszor kihagyott a szívem néhány dobbanást...

Ezek a jellemzők nagyon sokfélék lehetnek, akit csecsemőkorban fogadnak örökbe, az alábbiakból vélhetően semmit nem fognak a szülők tapasztalni, és van egy csomó olyan jellemző, ami csak később fog majd kiderülni.

1, Jaktálás

Tudjátok mi ez? Nem? Én sem tudtam. Egyszer régen láttam az állatkertben, hogy a jegesmedve előre-hátra himbálja magát... Gyerekfejjel is éreztem, hogy ez valami nagyon szörnyűséges dolog lehet, azóta nem járok állatkertbe... Megutáltam. A jaktálás magyarul az önringatás. Amikor egy kisgyerek senkitől nem vár(hat) vigaszt, akkor saját magát vigasztalja, ahogy tudja. Gergő a nevelőszülői házban csinálta ezt sokszor, játék közben, ha meghallotta a földszintről felszűrődő hangokat, leült W-ülésben a lépcsőt lezáró kerítés elé, ahonnan nem látta, csak hallotta a nevelőszülőket és előre-hátra hintáztatta magát... Mikor először láttam, fogalmam sem volt, hogy mit csinál, csak összenéztünk Ferivel és próbáltuk elterelni a figyelmét. Beszéltünk szakemberrel: ez tipikusan az érzelmileg elhanyagolt gyerekekre jellemző, a nevelőotthonokban ez nagyon gyakori. Jó hír, hogy bár a nevelőszülői házban nagyon sokszor jaktált, azóta, mióta elhoztuk, teljesen leszokott róla. Rossz hír, hogy vélhetően stresszes szituban újra elkezd jaktálni, önkéntelenül is.

2, Katatón állapot ébredéskor

Na, ilyet remélem, hogy én sem fogok többet látni és mindenkinek kívánom, hogy ezt elkerülje. Mikor először tapasztaltuk, tényleg azt hittem, hogy megáll a szívem...

Amikor hozzánk került Gergő, nem tudtuk pontosan, hogy mikor ébred, mert soha szóval, hanggal, kiabálással, semmivel nem jelezte, hogy már ébren van. (Ennek az okát is csak feltételezzük: hiába kiabált, jelezte, nem ment be hozzá senki.) Így hát eleinte sűrűn bejártunk hozzá reggel és figyeltük. És egyszercsak eljött az időpont, amikor már fölébredt. Legalábbis nyitva volt a szeme. Mozdulatlanul, tónustalanul, élettelenül feküdt. Mint egy rongycsomó. Csak onnan tudtuk, hogy él, hogy mozgott a mellkasa. Nem reagált semmire, se a beszédünkre, sem a simogatásunkra, semmire... Kiemelni sem tudtuk az ágyból, mert olyan volt, mint mondjuk a zacskós tej, csak 11 kilósban: megfoghatatlan. Tényleg szívettépő volt... Így eltelt mondjuk 5 perc, addig csak ültünk az ágya mellett, simogattuk, beszéltünk hozzá, és bíztunk abban, hogy egyszercsak életre eszmél. És igen, kb. 5 perc elteltével felült, mintha mi sem történt volna, indulhatott a nap. Ezt az első hónapban kb. 3-4 naponta tapasztaltuk. Ne ijedjetek meg (nagyon), ha ezt tapasztaljátok, elmúlik. Mostmár a következők egyikével fogad minket reggelente: csipcsipcsókázik, vagy hangosan kiabálja, hogy nya, sze (anya, szeretlek, persze lehet, hogy valójában azt akarja mondani, hogy nyaralok szerdán), vagy őrületes hisztivel, aminek az okát még nem minden esetben tudom... (ma reggel is rugodsódós hiszti volt).

3, Fej-beverés

Hát, ez is elég durva. Gergő úgy vezeti le a stresszt, hogy veri a fejét. Falba, földbe, néha engem próbál lefejelni (múltkor orron fejelt, jajjjjj). Bár lehet, hogy ez nem annyira örökbefogadott gyerekekre jellemző, hanem egy általános stressz-levezetési technika gyerekeknél, mindenesetre ez is elég meglepő volt. Amikor elhoztuk, hosszú haja volt elöl, takarta a homlokát. Már itthon voltunk, amikor észrevettük, hogy egy hatalmas, sárgás-lila púp éktelenkedik a homlokán. Jaj, szegényem, biztos elesett... Aha. Elég hamar tapasztaltuk, hogy nem. Ha nem tetszik neki valami, vagy türelmetlen, vagy nem sikerül valamit megcsinálni, vagy bármi baja van, akkor többször beleveri a fejét a legközelebb eső valamibe. Én ezt többféleképpen kezelem, ha kemény cuccba veri a fejét, odateszem a kezem, ha puhába, egyáltalán nem reagálok rá, és minden esetben megpróbálom elterelni a figyelmét. Az elején nagyon brutál módon csinálta, aztán egy teljes hónapra megfeledkezett erről az egészről, mostanra sajnos visszatért, de sokkal finomabb módon, úgyhogy mostmár csak annyit mondok neki, hogy "Gergő, ugye tudod, hogy ezzel semmit nem érsz el", általában egy "öklelés" után abbahagyja.

4, Tanult tehetetlenség

Sűrűn olvasom L.Ritók Nóra írásait és ott szoktam találkozni ezzel a kifejezéssel. Kb. azt jelenti, hogy akik gödörben vannak, meg sem próbálnak kimászni, csak szenvednek (és sírnak).

Gergőnél már most látszik, hogy is néz ez ki és sejtjük, hogy alakulhatott ki: próbálkozott eleinte, de nem volt olyan, hogy megdicsérje, elismerje valaki, sokszor pedig nem próbálkozott eleget ahhoz, hogy sikerüljön (mert szintén nem volt senki, aki buzdítsa). Ennek az eredménye az, hogy Gergő iszonyú gyorsan felad dolgokat. Megpróbálja egyszer, nem megy, vagy elkezdi verni a fejét, vagy őrült hisztiben tör ki, legjobb esetben mással kezd foglalkozni. Nézzük a kismotoros példán: fel tud szállni a kismotorra. Tudom, hogy fel tud szállni, mert már ezerszer felszállt rá (legtöbbször úgy, hogy csak állok mellette és biztatom, de nem nyúlok hozzá). Ennek ellenére, minden alkalommal nyújtja a kezét, hogy segítsek neki, én meg minden alkalommal elmondom neki: Meg tudod csinálni! Tudom, hogy meg tudod csinálni! És amikor megcsinálja, boldogan mondom neki, hogy Látod, milyen ügyes vagy! És nagyon büszke magára.

Bízom benne, hogy Gergőt még időben elkaptuk, de csak egy pillanatra gondoljunk azokra az emberekre, akik így nőnek föl, hogy senkitől, egyetlen jó szót sem kapnak... Lehet, hogy vérszerinti családokba születnek, de ha szeretetlen a környezet, vagy a szülők sem tudják, hogyan segítsenek magukon, ez simán tud öröklődni generációról-generációra.

5, Nem kér vigasztalást

Egy hónapja volt nálunk, amikor az egyik tegyeszes ügyintéző megkérdezte, hogy melyikőnkhöz bújik oda vigaszért. Nem tudtunk válaszolni a kérdésre... aztán rájöttük, hogy miért. Azért, mert Gergő nem kér(t) vigasztalást. Ha bármi baja volt, elesett, megütötte magát, bánatos volt stb, soha nem jött oda egyikőnkhöz sem, mindig magában sírdogált - volna, ha hagyom, de nyilván nem hagytam. Eleinte nem nagyon bújt hozzám, csak hagyta, hogy átöleljem és ringassam, mostmár elvárja, hogy vigasztaljam, de ő maga még mindig nem jön oda hozzánk. Remélem, már ettől sem vagyunk messze.

Szerencsére a fent leírtak kinőhetők, méghozzá viszonylag rövid idő alatt, azért írtam le ezeket, mert ha nekünk nem lett volna olyan segítségünk, akitől merünk, tudunk kérdezni, biztosan kikészültünk volna az első időszakban.

Viszont van még valami, amit azóta tapasztalunk, mióta nálunk van, sem a korábbi státuszjelentéseiben nem írták, sem a nevelőszülők nem tapasztalták ezt: Gergő hihetetlenül kedves, barátságos és hálás gyerek. Mikor elhoztuk, úgy hoztuk el, hogy egy nagyon visszafogott, introvertált, nehezen oldódó, abszolút nem barátkozó gyerek (kicsit féltünk is, hogy hogy fogja bírni a mi temperamentumosabb, örökmozgó életmódunkat). Onnantól, hogy belépett a lakásunkba, felfedező lett, kíváncsi, érdeklődő, a barátainkkal, rokonainkkal barátságos, kedves. Igazság szerint ettől is megijedtem, attól féltem, hogy azért ilyen, mert attól fél, hogy bárki elviheti, ezért mindenkivel kedves. Azóta kiderült, hogy nem. Gergő ilyen. Egy szerető (laza, barátságos) környezetben úgy tűnik, felszínre tört a valódi személyisége: kedves, érzékeny, barátkozó. Múltkor a játszótéren megölelt egy nála kisebb, ismeretlen kisfiút. Én is, és a kisfiú anyukája is elolvadtunk. Aztán a srácok, mintha mi se történt volna, mentek tovább a dolgukra. :)