Délben, mielőtt Gergőt leteszem aludni, eléneklem az örökbefogadós dalunkat (Téged fogadtalak örökbe, szeretni foglak örökre), utána pedig mesélek neki. Ha izgalmas délelőttünk volt, vagy eseménydús délután vár ránk, arról mesélek, ha fantáziátlan vagyok, akkor olvasok, de legmenőbbnek akkor érzem magam, amikor MackóGergő kalandjairól találok ki valamit.

MackóGergő egy édes kis medvebocs, aki MackóPapával és MackóMamával, a kerek erdő közepén lakik. Nem volt ez mindig így, MackóGergő, nem is olyan régen még az üveghegyen túl lakott, és nagyon szerette volna, ha igazi anyukája és igazi apukája lehetne, ezért minden nap elalvás előtt belesuttogta a szélbe, hogy igazi családot szeretne. Egy nap, a Szellő Tündér meghallotta ezt, és megkereste MackóGergő igazi családját: MackóMamát és MackóPapát. A fülükbe súgta, hogy az üveghegyen túl éldegél egy édes kis medvebocs, aki igazi családra vágyik, ezért hát MackóMama és MackóPapa útnak indultak. Átkeltek hegyen-völgyön, kiállták a bátorságpróbákat és végül legyőzték a hétfejű sárkányt is. Meglátták MackóGergőt és abban a pillanatban tudták, hogy MackóGergő az a kis bocs, akire mindig is vágytak és akit mindig szeretni fognak. Hazavitték hát kis bocsukat és azóta is élnek boldogan...

Ez a legfontosabb mese, amit elég sűrűn elmondok neki, hosszabb és sokkal színesebb kivitelben. Nekem is jó, hogy sűrűn elismétlem, mert minden alkalommal újabb és újabb elemet szövök bele, így mire elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse, remélhetőleg elég izgalmas is lesz és nem alszik el rajta.

A hétfejű sárkánnyal valóban megküzdöttünk, bár minden feje nagyon szelíd volt. Nevezzük bürokráciának.

Mi 2016. május elején indítottuk az örökbefogadást. Ezt követte a környezettanulmány, a pszichológussal a beszélgetés, a 3 napos tanfolyam (nagyon hasznos volt), az iratmegtekintés, közben a nyári szabadságolások a tegyesz részéről, végül szeptember közepén kaptuk meg a határozatot, ami október végén lett jogerős.

Innentől megkezdődött részünkről a várakozás (az igazi várakozás az indítás időpontjában kezdődik). Viszonylag tág paramétereket adtunk meg, mondta is az ügyintézőnk, hogy akár már fél év múlva hívhatnak minket. Arra is felhívta a figyelmünket, hogy bármikor mondhatunk nemet, bárkire, hiszen akkor sikeres egy örökbefogadás, ha mindkét szülő teljes, tiszta szívvel tudja szeretni az új családtagot. Ezt egyébként nagyon sokszor hangsúlyozták a tanfolyam során is, hogy iszonyú fontos, hogy legyünk kíméletlenül őszinték magunkhoz és a társunkhoz is ebben az esetben. (Közülünk én vagyok lelkesebb, lelkendezősebb, nyomulósabb típus, úgyhogy kértem Ferit, hogy majd ha odakerülünk, és úgy érzi, nem tudná szeretni a kicsit, mindenképpen mondja meg, még akkor is, ha nagyon fogok sírni.) Az ügyintézőnk még azt is elmondta, hogy arra azért számítsunk, hogy a gyerekek nagy részének az élete nem tündérmese. Ha úgy érezzük, hogy sokkot kapunk a történetétől és nem tudjuk ezzel együtt elfogadni, akkor is mondjunk nemet.

Január közepén hívtak föl minket azzal, hogy van egy kisfiú, a nevét mondták és a születési dátumát, fogadóképesek vagyunk-e. Én kapásból félreértettem a kérdést (mentségemre szolgáljon, hogy egy megbeszélésről rohantam ki, mikor láttam, ki keres és az első üres tárgyalóba ugrottam be), azt hittem, hogy már mehetünk iratmegtekintésre. Mondtam, hogy ezt megbeszélem a férjemmel, visszaszólok. Hallottam, hogy furcsán hümmög az ügyintézőnk, de elfogadta. Visszahívtam egy óra múlva, hogy igen, érdekel minket a kicsi, mikor tudhatunk meg róla többet. Kiderült, hogy óóóóóóóó, még szó sincs arról, hogy megnézzük az iratait, csak arra kíváncsi, hogy fogadóképesek vagyunk-e, vagyis nem fekszünk kórházban, nem újítunk föl lakást stb. Másik 5 párral együtt várakoztunk Gergőre, jaj, nagyon elkenődtem... kérdeztem, hogy mikor lehet megtudni, hogy kit választottak és mi alapján döntenek, azt mondta, hogy megnézik a korábbi "motivációs levél" alapján, hogy melyik családba illeszthető be Gergő leginkább és nézik a jelentkezési időt is. Mondta, hogy majd visszaszól.... egy hétig bírtam... következő héten rátelefonáltam, kicsit ingerült volt, de mondtam neki, hogy ne haragudjon, olyan izgatott vagyok, végül úgy tettük le a telefont, hogy bevallotta, valójában ő is nagyon izgul. Eltelt újabb egy hét, fölhívott, hogy mi vagyunk az első helyen... megnézhetjük Gergő iratait. Innentől kezdve egy hónapon át nem aludtam... Két nap múlva bementünk, mindent elmondtak, amit tudni lehet róla, bőszen jegyzeteltem (azóta is lefűzve őrizgetem ezeket a papírokat, pedig már az eredeti anyagokat is megkaptuk). A végén megkérdeztem, hogy fényképet láthatunk-e róla. Megkérdezte az ügyintézőnk Ferit is, hogy szeretne-e képet látni róla. Igen.

Na. Ha ezt a posztot olvassa valamelyik sorstársam (remélem, hogy igen), NE döntsetek a kép alapján. Pontosabban: ha nem tetszik a képen, de minden más oké, akkor ne zárjátok ki a folytatást! Gergőről egy borzasztó kép készült, hát, őszintén szólva... nem jött ki hang a torkunkon, csak hümmögtünk.. Azzal váltunk el, hogy 2-3 napunk van, hogy eldöntsük, szeretnénk-e folytatni a folyamatot, meg szeretnénk-e élőben nézni. A kép ugyan elég béna volt, de minden más rendben volt, úgyhogy még aznap este eldöntöttük, hogy megnézzük élőben, és másnap reggel 8.15-kor már telefonáltam az ügyintézőnknek... (kicsit talán korainak tűnik, de egyszerűen nem bírtam tovább várni).

Nálunk a folyamat úgy nézett ki, hogy mivel Gergő egy szomszédos megyében született, oda tartozott, így volt egy megyei ügyintéző. Volt a mi ügyintézőnk. A gyámja (utóbb kiderült, hogy ő választott ki minket <3 ) egy harmadik városban dolgozott, Gergő pedig egy távoli nagyvárosban lakott. Az első találkozó a gyámja városában volt, mivel az 1 órányira Gergőtől (a megyei ügyintézője 2 órányira lakott Gergőtől), hogy Gergő napirendjébe minél könnyebben beilleszthető legyen. Asszem az önkormányzatnál, vagy már nem tudom hol voltunk, én olyan ideges voltam, hogy mikor leparkoltunk az épület előtt, mondtam Ferinek, hogy hánynom kell és sírnom is. Mondta, hogy inkább hányjak, mert az kevésbé látszik majd rajtam (ha ügyes vagyok)...

Végül nem hánytam és nem sírtam. Bementünk, Gergő még nem volt ott, kb 20 percet kellett várakoznunk, addig konkrétan szétizzadtam magam. Mikor megérkeztek, egy másik szobába vitték őket, hozzánk pedig bejött Gergő ügyintézője és a gyámja, egy fiatal pasi és egy nagyon helyes fiatal nő. Kérdezte az ügyintéző, hogy van-e kérdésünk. Hát hogy lehet így indítani? Csak kérdésünk volt!!! Mondta, hogy akkor tegyem őket föl... és háttttttt.... abban a felfokozott szituban... öööööö....  válogatás nélkül elkezdtem rázúdítani... ilyen kérdéseket tettem föl: "cuki?" meg azt is megkérdeztem "fog minket szeretni?" megválaszolták a kérdéseket (utóbb kiderült, ők is szétizgulták magukat), de többet nem kérdezték, hogy van-e még kérdésünk... pedig volt még néhány ilyen kérdés a tarsolyomban... Feri pedig csak hátradőlt és döbbenten nézte végig, ahogy komplett hülyét csinálok magamból. Hazáig ezen nevettünk, mondjuk mondtam, hogy kisegíthetett volna utólagos kinevetés helyett, de azt mondta, hogy csodásan kezeltem a szitut, kár lett volna belenyúlni...

Gergővel a találkozás egy élmény volt, de ezt most nem ragozom, azonnal beleszerettünk. Még aznap eldöntöttük, hogy hazahozzuk őt, de azért aludtunk rá néhányat.

Az ismerkedés 4 hét volt, a 4 hét során heti 3x találkoztunk Gergővel a távoli nagyvárosban (kb. 200 km-re az otthonunktól), a teljes februárt ezzel töltöttük. Konkrétan a február úgy telt el, hogy észre sem vettük, hirtelen március lett. :) Nagyon fárasztó volt és nagyon-nagyon hosszú.

Aznap, amikor elhoztuk Gergőt, március 14-én, Szolnokra kellett először mennünk. Ott megkaptuk a 30 napos átmeneti, kihelyező határozatot, majd robogtunk át Gergőért, ami kb. 2 órára volt onnan. Mikor beléptünk a nevelőszülők házába, olyan érzésem volt, hogy egy halotti torra érkeztünk, mindenki feketében volt és sírt. Nekem aznap nem volt sírós hangulatom, konkrétan olyan boldog voltam, hogy majdnem szétrobbantam. Kicsit illetlennek éreztem így a nagy boldogságot, szóval amikor beléptünk, csak annyit mondtunk: megvan a határozat, de nem nagyon tudtam pókerarcot vágni.. Elhoztuk Gergőt, szívesen jött velünk, olyan érzésünk volt, mintha hozzánk született volna.

A következő 30 napban a gyámja is és a mi ügyintézőnk is hetente látogatott minket (külön-külön), napközben (Feri nem volt otthon olyankor). Ez, akármilyen furán is hangzik (nem, nem ellenőrzés-szaga volt!) nagyon jól esett és nagyon jót tett. Szakemberek, akik láttak már örökbefogadást, mindketten nagyon örültek, hogy Gergő révbe ért, és őszintén fel tudtam nekik tenni kérdéseket, a nehézségeket el mertem nekik mondani és SEGÍTETTEK. Okosságokat mondtak, hasznos és gyakorlati tanácsokat, olyanokat, amiket megfogadtunk és beépítettünk és tényleg beváltak. Nagyon hálás vagyok nekik.

30 nap leteltével újra Szolnokra kellett mennünk, megkaptuk a végleges határozatot. Azóta megkaptuk Gergő új anyakönyvi kivonatát, ahol Feri családnevét kapta és én vagyok édesanyjaként bejegyezve. :)

A folyamat hosszú volt és bonyolult, de a sárkány egyik feje sem okádott tüzet.

És hogy mennyit számít egy fénykép. A fenti, a legelső képek egyike Gergővel. Már akkor is gyönyörűnek és imádnivalónak láttuk. De valamelyik nap, amikor megnéztem ezt a képet, teljesen ledöbbentem, mennyit változott. Nem csak a haja... a teljes arckifejezése.